Csak áttételesen
tudok a szobraimról beszélni, s csak remélhetem, hogy részben el tudom mondani,
mi motiválta őket.
Évek óta kizárólag olyan szobrokat alkotok, melyek teljes
mivoltukban mutatkoztak meg az elmémben, s jómagam csak arra szorítkoztam, hogy
a térben reprodukáljam őket, anélkül, hogy bármit is megváltoztattam volna
rajtuk, vagy feltettem volna magamnak a kérdést, hogy mit is jelenthetnek (ha
csak egy részüket is megpróbálom megváltoztatni, vagy el kell gondolkodnom egy
méreten, elveszek, a tárgy pedig teljes egészében megsemmisül). Soha semmi nem
jelent meg képként előttem, és ritkán látok bármit is rajzos formában. Azon
ritka kísérleteim, hogy tudatosan hozzak létre egy képet vagy akár egy szobrot,
mindig kudarcba fulladtak.
Miután a tárgy alakot ölt, hajlamos vagyok arra, hogy
megváltozott formában és immár más megvilágításban olyan képeket, benyomásokat
és tényeket fedezzek fel benne, melyek (gyakran tudtomon kívül) mélységesen
meghatottak; formákat, melyeket bár nagyon közel érzek magamhoz, gyakran
képtelen vagyok azonosítani, ami még felkavaróbbá teszi őket.
Példaként álljon itt
a szemközti oldalon látható szobor, mely egy palotát ábrázol. Ez a tárgy
lépésről-lépésre, 1932 nyarának végén öltött alakot, s számomra is csak lassan
vált érthetővé, miközben a különböző részek elnyerték végső formájukat és
elfoglalták pontos helyüket az egészben. Eljött az ősz, és a szobor olyan
valóságossá vált, hogy térbeli kivitelezéséhez nem kellett több mint egyetlen
nap.
Kétségtelenül életem azon korszakára vezethető vissza, mely
egy évvel korábban zárult le. Arra a hathónapos időszakra, melynek minden egyes
óráját egy asszony oldalán töltöttem, aki számomra maga volt az élet, melynek
minden pillanatát gyönyörtelivé tette számomra.
Egy fantasztikus palotát építettünk az éjszaka (a nappalok
és éjszakák színe nem különbözött, mintha minden éppen hajnalhasadás előtt
történt volna; ez idő alatt nem is láttam a napot), egy hallatlanul sérülékeny
palotát gyufaszálakból: elég volt a legapróbb elhibázott mozdulat, s az apró
szerkezet darabjaiban omlott össze, így mindig újrakezdtük. Nem tudom, miért
talált benne otthonra egy ketrecbe zárt gerincoszlop – az a hátgerinc, melyet
ez az asszony utcai találkozásunk egyik legelső éjjelén adott el nekem –, és a
csontvázmadarak egyike, melyeket közvetlenül a közös életünk szétesésének
reggelét megelőző éjjel látott. A csontvázmadarak hajnali négy órakor magasan
vitorláztak a tiszta, zöld vizű medence fölött, melyben páratlanul apró és
végtelenül fehér halcsontvázak úsztak, a fedetlen nagytermet betöltő kéjes
kiáltások kíséretében. Középen egy torony állványzata emelkedik, mely talán
félbemaradt, de lehet, hogy az egész teteje beomlott és darabjaira hullt. A
másik oldalon egy nő szobra foglalt helyet. Az anyámat fedezem fel benne, ahogy
első emlékeimben láttam. Hosszú, fekete ruhája a földet söpörte, s felkavaróan
titokzatos volt; úgy tűnt, mintha maga is a test része volna, ami félelmet és
zavart gerjesztett bennem, semmi másra nem figyeltem, nem ügyeltem. Az alak egy
függöny három egyforma darabja előtt áll: ezt a függönyt pillantottam meg
először életemben. Mérhetetlenül elbűvölve rögzítettem a helyére ezt a barna
függönyt, mely alatt,1 a padló mentén egy vékony fénypászma derengett.
A piros deszkán elhelyezkedő tárgyról semmit nem tudok
mondani; önmagamat látom benne.
Bereczki Péter Levente fordítása
Jegyzetek:
* Alberto Giacometti: Notes sur la sculpture (1933). Écrits. Paris, Hermann, 2007. 48–50.
1 Az első kiadásban fölött szerepel.