Marno János: Agár; Edényleletek; Irgalom, Pompei

Agár

 

Giacometti agara. Kései lelet,

nálam úgy 2010 körül bújt ki a földből,

egy koszlott kutyafuttatóban;

lihegve haladtam el mellette, megroppant

bizalommal a gerincem, a hörgőim,

illetve a rekeszem épségében, és

az agáréhoz hasonló, ám annak fennséges

méltóságát nélkülöző lábakon

szédelegtem el a drótfonat mentén.

Egyáltalán, mi jót, mi felemelőt

mondhatnék a lábamról, azon túl,

hogy nélküle mégsem menne fölkelnem

egy padról, odalépni a futtató kerítéshez, hogy

tüzetesebben szemügyre vehessem

Giacometti agarát. A vérképem tegnap

fényesre sikerült, eszerint egyelőre

semmi végzetes. Ez az agár pedig

valószínűtlenül mentes a rozsdaszíntől

(milyen nemes egyszerűséggel kerültem kijátszani

itt a szójátékot a rózsaszínnel!),

ellenben sugárzik belőle a salak-

színűség, ami a titkos kiégettségnek

olyan eredendő méltóságot kölcsönöz.

Figyeljünk a szavakra: eredendő és kölcsönös.

Nem kölcsönöz tehát ismét, hiszen már kölcsönös.

És a kettő között magasodik a salakhegy,

fenségesen, azaz titokzatosan.

 

Edényleletek

 „Edényekből magányos fuvola stb.”

Tandori Dezső

Dr. Kralovánszky Alán emlékének

 

A régészt téveszméje vezérli,

mikor edényeket ás ki a földből,

mivel az edényeket árulkodónak

nézi. A régiek szent vagy/és alantas edényeinek.

Magam, a pillanat foglyaként, szeretek rögtön,

de különösen az estebéd végén

az edényből enni, nekiesni előbb, majd

kapargatni belőle az odakozmált

rizseshúst vagy tésztát, csikorgatni

az ócska fémfalon a kanalat vagy villát,

ameddig csak le nem sorvad tőle

a maradék fogamról is a maradék ínyem.

A földből kiásott edény azonban egészen

más tészta. Nyoma nincs benne már

semmiféle húsnak, sem zöldségnek,

s főleg nem levesnek vagy főzeléknek,

amiket ötven évvel ezelőtt még a vonattól

jövet egyenesen a tűzhelyről tömtem

magamba, többnyire kihűlőben

jócskán, és mindig megkezdetlenül.

Nem tudom, a többiek hol lehettek ilyenkor,

hol ehettek, ha már az étkezés olyan

nélkülözhetetlen feltétele a létezésnek.

Ma egy sem él közülük, mégsem hiszem,

hogy ezért látom egyedül megérkezni

magam a házba, benyitni a konyhába és odalépni

a hideg tűzhelyen ott hagyott hűlő

paradicsomos krumplis láboshoz. Mintha időközben

elástam volna őket mind az emlékezetem

konyhakertjében, mely egyben baromfiudvarom is,

Giacometti-vágyamnak engedve, evő-

eszközzel a szájukban vagy a kezükben,

s penészfoltokkal a paradicsom színén;

egyikük-másikuknál a szájpenész tünetét

sem érzem kóros túlhabzásnak, a nemlétben

közelebb kerül az ember a természethez,

anyám kivételével, akit nem találok

emlékezetem konyhakerti földjében

az enyéim között, sőt, még a tekintetét sem

sikerül felidéznem, beleolvad a falut

környező domborzat idomaiba, el-

testiesül, majd tovatűnik észak felé, amerre

a vasútnak is kiutat kínál egy selyem-

övnyi szélességű, sápadt síkság,

sárgás búzatábla, aranyló repceföld.

 

Irgalom

Barnás Ferencnek

 

Embererdő. Fekszem, kilencévesen,

alulnézetből, mint a Kilencedik

Kispöcse, és nem látok el a rohadt

fejemig. Rücskös vagyok, mint egy szobor,

hatalmas talapzattal ellátva, és

gyűlölettel a csecsemők iránt,

akik a szomszédban gyűlnek ilyenkor

össze, ordítozva, mintha üldözné

őket a Szörny, akit cserbenhagyva

jöttek néhány napja erre a mocskos

világra, és így most okkal érzik

bekerítve magukat a fehérre

mázolt pólyázóasztalon. Ha rajtam

múlna, kimúlna mind, minden irgalom.

 

Pompei

 

Felriadván az első pillantásom

a vajszínű törülközőre esett, s

kétségbeesetten kutatni kezdtem magamban

a kislány után, akivel álmomban

egy tűzlépcsőn szaladtunk lefelé

üldözőink elől, én öltönyben,

nyakkendővel, és dús, dróthajú, sötét

sörényemmel, amilyenre úgy áhítoztam

süvölvény éveimben – a kislányt

azonban nem tudtam hova tenni;

majd’ negyven éve megy így ez, hol a lift,

hol a tűzlépcső, de normális lakásnak

vagy rendes lépcsőháznak nyoma sem

marad az emlékezetemben. Ne

álmodjon az olyan ember, akinek tészta-

szűrőből van a feje, esernyője fölött

felnyitott marhabelső, feslett égbolt

gyanánt. Az ilyen ember húzódjon

be egy kapualjba a kibomló vihar elől,

és merüljön magába, a félálomszerűbe.

Trappolás közben a kislány mögém került

a lépcsőn, elsodorhattam is a lelkem,

járomcsontom s az orromé is megduzzadt,

mintha ütések érték volna mindenütt

az arcom; összezúzódtam, attól duzzadt

óriásira a fejem, a szemem is két

ödémás hólyag, a fehére eltűnt,

az írisz idomtalan, szirtszürke tócsa,

ezt övezi valami barna, mahagóni anyag,

mintha vadgesztenye pottyant volna mindkét

szemem sírüregébe. Bogárnak, rovar-

féleségnek sehol semmi nyoma. Olyan

sem, aprócska, amit kikönnyezhetnék.

S a képen, ahogy visszanéztem, a kislány

is eltűnt mögülem, a combomból pedig

elhalt egy tetemes darab, nadrágom

alatt bármi borzalom előfordulhat.

Rémlik most, hogy a kislánnyal egy tűz-

hányó lábánál vertünk éppen sátrat,

az apja voltam talán, vagy a barátja

halott apjának, mert barátaim, vagy akiket

annak tekintek, sorra halnak ki mellőlem;

olvasmányaim pedig szintén a halált

hozzák rám, ha nem rémesen összekuszálnak.

Frottír törülközőm sárga, mint a Nap,

és bolyhos, mint egy naposcsibe-fészek.

Nem esett rajta folt, mely lávaömlésre

utalna, s ahogy a számba mélyen belenézek,

az sem marad utána – kiáltóan – tátva.