1974
Társam egy fa előtt eresztett gyökeret,
engem egy bokor ejtett foglyul, kínzó
félelmek, valamint féltékenység
gyötört, megnyúzott, úgy vetkőztetett;
félkörben, mészkőből, a színfalak,
csípőm felett csak fogytak a rétegek,
combom s ágyékom eleve odalett;
s akkor a szemem sarkában a társam
jelent meg, ahogy a markában szorongat
valamit, ami még élhet. Évekbe
telt felmérnem, hogy nem is egy egész
madár volt az, hanem csupán a torka,
elnémulva, mintha csukáé volna,
mely szálkáját nyelve hívja a hajnalt.
Erdőillat
Évának
Belefúlni az erdő illatába
odafent egy hegyen, semmi lárma,
a város is legyen alant néma,
mintha kihalt volna benne minden,
minden jármű, utasa, több százezer,
többségében mélyen a föld alatt,
mert függőlegesen terjeszkedik
a város is éppen, akár az agy,
míg át nem téved a gyomorba, és
tovább, amerre a nyombél halad, be-
csavarodva a vékonybélbe, és
attól fogva többé nincs is vége
sokszor a labirintusnak. S a tusa
csak az ördög tudja, hogy még meddig tart.
Gravitáció
Emlékezetszürkület. Derékig állok
a vörös agyagban, a verandán anyám
hálóköntösben, kétségbeesett
hangon tessékel bennünket befelé
a házba, nyárvégi hajnal, szürke
haja a szürkületben csapzottan mered
az égnek, amely állítólag tele
mára emberi űrszeméttel, s amit
párszáz évvel ezelőtt még imával
hajlott feltölteni az ember. Hanem
anyámhoz visszatérve még mindig
nehezményezem, amiért nem aludt
nyugodtan az éjjel, aggodalmából
származhat-e más, mint nehézkedésem.
Giacometti-agyag
A gyomrom kezd előbb agyagosodni,
vagy lejjebb a hasam, a lágyékom
fölött, aztán az egész mellkasom,
az a legdöbbentőbb, s azután telnek meg
lassan a végtagok. Egy dombon volna
hát a helyem, a dombban, vagy a domb
s valami barna vízmosás között,
amerre régen egy vaddisznó család
mellett szeretkeztem, délelőtt volt,
alvásidő még akkortájt nekem.
Manapság korán felriadok. Verni
kezd vadul a szívem, gyógyszert szedek rá,
és máris tompábban, vontatottabban
pumpál és szív, pumpál és szív a szív.