Agyag II.
Agyagból vagyok, vidéki ember,
erek elvétve, ha futnak még bennem,
inkább kitépve körbehálóznak,
lépni sem nagyon engednek éppen,
mintha pók szőtte volna őket, kövér
keresztes pók, a szomszéd kerekes
kútjának a pókja, ott várakozik,
hogy a két vödrömmel megjelenjek,
és félretolva a fafödelet be-
lelessek a kútba, gyerekességből
és megszokásból. S a meggyőződésből,
hogy az én dolgom mindig idejönnöm,
kivárnom, hogy a dobról lepörögjön
a lánc s a pók hasa telemerüljön.
Sárleirat
Itt tipródunk evők és evettek
s akik rajtunk sírva nevettek.
Trieszti anzix
Szorongásom kiöblösödött.
Megfulladhatok.
Álomátirat
Uri Asaf verselemeinek
felhasználásával
Arcomat fürkészi, majd megnyugszik,
magányosságunk ráncokat vet a sós
magzatvízben. Nem látom magam a versben,
húgom is épp kiúszott belőle, arcom
nem hasonlított az életben soha
az övéhez, s mikor felriadok az ólmos álomból
estefele, Uri verse fogad egy elektronikus
levélben; hernyókat égetnek benne,
melyek máskülönben csontig rágnák Jeruzsálem
tűlevelű fáit. Én meg mintha rossz tüdőmtől
szabadulnék mindenáron a száraz köhögéssel, írás
közben, a lábfejemtől haladok a fejem
felé, megesik, hogy el sem érem, még
a szemhéjamba sem kapaszkodhatok bele,
szemöldökömbe, mely bozontosulóban;
Giacometti-kórban szenvedek, forralt
ólomként csapódom ki a jeges vízben,
formátlanul és rücskösen, vészjóslóan s nem
csupán a jövőre nézvést. Hiszen nem látok el
semeddig. Pöndörödnek fölöttem a
levelek, eltűnt húgom hamvában
fekszem most hanyatt, az ég olyan, amilyen,
szakadt, és ha egészen beborul újfent,
szakadni fog megint. Uri nem szereti,
ha pöndörödnit mondok göndörödni helyett.
Az utóbbiba visszatér, az előbbiből
szökik ki az élet.
Beckett-Möbius
Egy nap kiderül, hogy kisütött,
de hamar kisül,
vaklárma volt csak, hogy kiderült.
Mondóka
Fog piszkálóm lenni.
Lesz piszkálóm fogni.
Átalakulatok
„csontvázmadarak
hajnali négy órakor”
Giacometti
„Halál, meg fogsz
halni!”
John Donne
Unom és undorít, hogy meghalok.
Elvágódom egy alagsori üzlet
lépcsőfokán, koponyaalapi
törés, a szájam résnyire nyitva
marad, lelkem légysóhajtással röppen
ki belőle, hogy azután döglégykéntmássszon vissza a fekete résbe,
lepetézni a halott nyelv alatt.
Néger katonák gyűlnek alakzatba,
gyötrelmemre, a hajnali ködben,
emlékeztetnek a halottakra,
akiktől éjszaka búcsút vettem
a kávéházban, annak ellenére,
hogy nem vagyok egy kávéházi ember,
idegen tőlem az az életforma,
idegenebb, mint az élet maga.
Nyersen szeretem forgatni hosszan
a szavakat magamban, fölnyársalni
őket nyelvemmel a két szemfogamra,
majd elgyámoltalanodni velük
a számban a kis asztalkánál ülve,
azt sem bánva, ha olykor kiülnek
ők is direkt az ábrázatomra,
bátraknak tűnve és elesetteknek.
Donne tévedett: a Halál örök-
életű, meghalni egyedül mi,
életre keltek vagyunk képesek,
elnyúlni piros deszkánkon egy reggel,
gerincünk körül csontvázmadarak
keringnek, s ahogy kezdünk ráismerni
régi Gesztenyéskertünkre, kelnénk
nyomban újra, és indulnánk körbe,
és nem megy; nem visz a lábunk hátra,
sem előre, megszikkadt a velő
koponyatetőnk alatt, értsd: agyunk
elagyagosodott, és a kérge
kicserepesedett, rosszul vagyunk,
itt az ideje tehát abbahagynunk
a disznólkodásokat. Ideje
rendben megdöglenünk, visszatérnünk
a szállásunkra, nyelvünk alá, hol
kéjes sóhajtozások s hörgések
közepette álmunkban lepetéztünk.
A fekete katonák nyúlpörköltet
kaptak kelkáposztafőzelékkel,
annak a szaga áll még a ködben,
mely mintha nem szállna fel soha többet.
Zavart vagyok és egyre nyűgösebb.
A betűket is elmosódni látom
ebben a fültépő viaskodásban,
Jean Valjeanként cipelem a hullámat
a bélcsatornámban menekülőben
a pókhasú zsaru, Javert elől,
miközben rettegek ilyen mocskosan,
zihálva és holtan a kis Cosette
szeme elé kerülni, megállok
hát inkább, és agyoncsapom a pókot,
amint utolér bennünket ebben
a csatornaszürkületben. Dögölj
meg te is, te nyomorult kopóféreg!
nagyjából ilyesmit fogok mondani
neki, viszonylag szenvtelen képpel
és szenvtelenül kopogó hangon.
Aztán hirtelen megtöröm a csendet,
még nem tudom mivel, de megtöröm,
vagy ha nekem sehogyan nem megy,
kerítek egy hullát valahonnan,
és megtöretem vele odaát.