Alberto Giacometti: Azt kérdezik, mik a művészi intencióim*

Párizs, 1959. május 17.

Azt kérdezik, mik a művészi intencióim az emberábrázolás
vonatkozásában. Nem igazán tudom, hogyan válaszolhatnék erre a kérdésére.

A szobrászatra, festészetre és a rajzra mindig is olyan
eszközként tekintettem, melynek segítségével tudatosíthattam magamban a
külvilágról alkotott képemet, különös tekintettel az emberi lények egészére s
az általuk mutatott arcra, vagy egyszerűbben fogalmazva, a felebarátaimra,
főként pedig azokra, akik valamilyen okból a legközelebb állnak hozzám.

A valóság számomra soha nem csupán ürügy volt az alkotáshoz;
a művészet ugyanakkor nélkülözhetetlen eszköz volt ahhoz, hogy kicsit jobban
tudatosítsam magamban, amit látok. A Művészetről tehát teljes mértékben
hagyományos nézeteket vallok.

S bár tudom, hogy – teszem azt – lehetetlen megformálnom,
lefestenem vagy megrajzolnom egy fejet olyannak, amilyennek látom, mégis csak
erre törekszem. Bármit is hozzak létre, az csupán halovány lenyomata lesz
mindannak, amit látok, s a siker mindig messze elmarad majd a kudarc mögött;
vagy talán a siker mindig egyet jelent a kudarccal. Nem tudom, azért
dolgozom-e, hogy létrehozzak valamit, vagy azért, hogy megtudjam, miért nem
tudom megcsinálni, amit akarok.

Ez talán csak az én rögeszmém, melynek nem ismerem az okát.
Vagy talán valamilyen fogyatékosságot igyekszem kompenzálni általa.
Mindenesetre most veszem észre, hogy kérdése túl messzire vezet vagy túl
általános ahhoz, hogy pontos választ tudnék rá adni. Ezzel az egyszerű
kérdéssel mindent megkérdőjelez. Hogyan is lehetne rá felelni?