Fülep Lajos

Nemzeti Öncélúság

1934¹

I.

Még mindig, vagy ismét, téma nálunk és vita tárgya, hogy hová tartozunk és mik vagyunk, Nyugat-e vagy Kelet. Ellentétek, ha nem ellentmondásként egymást kizáró és megsemmisítők, egymás kölcsönös áthatásával, vagy egyiknek a másikon tuda­tosulásával és elmélyülésével termékenyek szoktak lenni a két fél méltó tartalmi erő­arányának esetén. A mi Nyugat–Kelet dilemmánk meddő és reménytelen helyben-topogás, mert a felek másodika vagy megfoghatatlan tartalom híján ködbevesző, léggé foszló révület, vagy a nemzeti-keleti jelszavával támadó-védekező selejtesség.

Egyénre, közületre egyaránt jellemző, ha nem tud, s az is, hogy mivel nem tud elkészülni, jellemző a visszatérés rég meghaladott fokra, illetőleg a visszatérés szán­déka s a belé vetett hit. Nyugat–Kelet kérdése sorsdöntő volt a magyarságra a keresz­tyénség fölvétele idején, de még ugyanakkor el is dőlt a nyugati keresz­tyén­ségbe lépéssel, és minden akkor vagy azóta fölmerült ábránddal vagy komoly vágya­kozással szemben maga a valóság – történelemben, politikában, állami beren­dez­kedésben, gaz­dasági, társadalmi rendszerben, irodalomban, művészetben szintúgy, mint vallás­ban és erkölcsben – végképp és megmásíthatatlanul választott, amit vissza­csinálni nem lehet, csak ha mindent kiirtunk magunkból, ami eddig voltunk, s ez semmivel se lehetőbb, mint a múlt meg-nem-történtté tétele. Ezért meddő a dilem­ma, de ezért jellemző, ezért ártalmas és veszedelmes, hogy még mindig vagy újra kísért a lel­kekben tudatosan elméletté fogalmazva, vagy a tudat határán vágy és érzés ködképei­ben imbolyogva, az indulat, lelkesedés és gyűlölet csapkodásában egy helyt kava­rogva s a háború utáni idő zűrzavarának talán legjel­lemzőbb tünete, hogy a lehetet­lenségnek csakugyan akadtak vállalkozói és teljes következetességgel, a non­szenszben mindig benne rejlő logikával levonták válasz­tásuk következményét s a magyarságot a turanizmus zászlaja alatt, mint ezer éves kaland után hazatérő új Árpádok, vissza akarták vezetni a nyugati világból a keleti lelkiségbe, a keresztyén­ségből a pogány­ságba, gyuláik és táltosaik oltárokat készítet­tek a hosszú hűtlenség kiengeszteléséül a fehér ló föláldozására. Egy másik nagy nemzeti katasztrófa alkal­mával, a török időkben, Kelet valósággal idejött az ország területére és külső kény­szer újra idő­szerűvé erőszakolta a már elintézett dilemmát, de a magyarság lelkében készen és világosan kondult meg az ütésre a felelet, s a problémát politikai irányba terelte: csak az volt kérdés számára, kinek segítségével szerezze vissza egységét, biztosíthatja jobban, annyira-amennyire önállóságát, közjogi alapjait, szabadságjogait védte vagy óhajtotta, megoszló véleménnyel és pártokkal, különféle módszerekkel, de célban közösen, mert törökké lenni éppoly kevéssé akart, mint németté. Török-párti vagy császár-párti egyaránt magyar akart lenni, mindazzal, amit a magyarság európai és nyugati meghonosodása, meggyökerezése jelentett; nyelv, műveltség, szokások hazai hagyományokból, eredeti forrásokból s idegen forrásokból egyaránt táplálkoztak, s eszébe se jutott senkinek, hogy nyugati produktumok ellen azért foglaljon állást, mert nyugatiak, s nem valók keleti népnek – aki valamit ellenzett, azért tette, mert a maga meggyőződésével, ízlésével ellenkezett vagy mert a számára érvényes értékskála alapján nem javallta, elítélte. Az elmagyartalanodás korában, a magyar nyelvnek az úri rendben kiveszése, idegen viselet és szokások divatja idején vádként ütközik föl a nemzeti tudat; ösztönszerű, egészséges reakció az eredeti jelleget megsemmisítő idegen befolyással szemben, általában a majmolás ellen, s nem állítja föl általános tételként azt, hogy ami nyugati az rossz, s minden, ami új vagy nyugati, elvetendő; remek és jóízű típusa Gvadányi, de ezt a népi-magyaros irodalmi és erkölcsi irányt se szabad összetéveszteni a később, a múlt században fölmerülő és ebben a században megerősödő nemzetieskedő-keletieskedő irányzattal; nem Nyugat irodalma és művészete ellen hadakozik, s nem az ellen, hogy egy nagy magyar költői vagy művészi géniusz a megszokottól különböző, új, ismeretlen régiókba találja ragadni a magyar lelket … ilyesminek föltételei hiányoztak. A reformkor programja: minél nyugatibbá s ezzel minél tudatosabbá és nemzetibbé tenni a magyarságot, a nyugati nemzetek sorában kivívni méltó és sajátos helyét, szellemi szerepét. Magát a nemzeti eszmét is Nyugatról veszi, vele a nemzeti öntudat kiépítésének egész módszerét, mert azt jónak, használhatónak találja, s erejében, lendületében nem fél semmitől. A kor nagy, általános jellegű közjogi, szociális, közművelődési föladatok elé állítja a magyarságot, melyeket a maga helyzete és egyénisége szerint kell megoldania, a kérdésekre adott feleletek során nemzeti minőségét kibontakoztatnia; a kor ilyen módon megvetvén a nemzeti erők szabaddá tételével az új, nemzeti Magyarország alapját, egyszersmind közelebb viszi Nyugathoz, az új Európához; közelebb az időben, korszerűségben, mert hiszen régi formái (rendi alkotmány, jobbágyság stb.) is mind nyugatiak voltak, csak idejük múltával Nyugat mögött elmaradozván, el-elszakadtak tőle, mint maródi sereghajtók. Akár földrajzi fogalom­nak vesszük Nyugatot és Keletet, s ez utóbbihoz számítjuk még a Balkánt is, tovább­menve Oroszországot és természetesen Ázsiát; akár szellemi fogalomnak – Magyar­ország mindenképpen Nyugathoz tartozik, időben hátrább, térben szélrül, de a gyepűn belül. Még az sem igaz, hogy Nyugat és Kelet közé ékelt átmenet vagy közvetítő a kettő közt; ha ütköző, Nyugat testének megütött tagja. Európai állammá alakulása óta egészen Nyugathoz nőtt, s ha legnagyobb hatalmának korszakában keleti tartományokra terjedt is fennhatósága vagy befolyása, vagy ha kulturális kisu­gárzása, mint például Erdélyből, keleti népet érintett is, mindez nem elegendő ahhoz, hogy a közvetítés szerepében és az átmenet helyzetében lássuk jellegét telje­sen meghatározva, hiszen a környező déli és keleti népek több és hatásosabb impulzust kaptak a művelődés s a nemzeti eszme terén közvetlenül Nyugatról, Franciaországból, Németországból, mint tőlünk (az igen sok példa közül elég a nemzetiségi gondolat herderi fogalmazására utalni). A nép, a magyar köznép száza­dok során nyelvében, szokásaiban, művészetében sokat elegyült a vele együtt élő nemzetiségekkel, melyeket a rokonság szálai a velük azonos nyelvű, hasonló szokású környező népekhez fűznek, adott és kapott, s így lent a mélyben csakugyan végbe­ment valamilyen közvetítésféle; a hazai nemzetiségek művelt osztályai műveltsé­gük­kel a magyar közvetítés mellett vagy közvetlenül a nyugatihoz kapcsolódtak, mint a felvidéki és erdélyi szászok, vagy mindenestől a magyarhoni művelődés eszkö­zeinek köszönhetik fölemelkedésüket, mint a románok és szerbek, s föllendülésük eredmé­nye jórészt meg is maradt az ország határain belül; a kultúra legfelsőbb szintjein az érintkezés a déli és keleti népekkel igen elenyésző s ezzel arányos a kölcsönös hatás és közvetítés is; ők a mi irodalmunkat és művészetünket, mi az övékét nem, vagy alig ismerjük, s itt Nyugat és Kelet találkozásáról és közvetítéséről nemigen lehet beszélni. Műveltségével a magyarság annyira Nyugathoz forrt, hogy Keletet is nyu­gati közvetítéssel ismerte meg, belőle az és akkor jutott el hozzá, ami és amikor Nyugaton már előbb méltánylásra és megértésre talált; így került ide az orosz iro­dalom, s akik Gogolt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt a magyar fordítások előtt ismerték, ismeretüket nyugati forrásokból merítették, a műveket először németül, franciául olvasták; Párizsból terjedt át ide a japán, kínai művészet ismerete és divatja, nyugati nyelvek révén a japán, kínai irodalom; a nyugati tudomány kutatásai nyomán, ami egyáltalán eljutott ide az indiai filozófiából, s Nyugatról jött divatként e filozófia eklektikus fölhígítása, a teozófia.

Tulajdonképpen a múlt század második felében, az európai szellemű függet­lenségi harc, s még inkább 67 után születik meg, a századfordulóra tömegeket, réte­ge­ket, intézményeket szervez, Ady föllépésekor kiélesedik, és a háború után a végső következésekig bátorodik a nemzetinek az a formulázása, mely Keletet Nyugattal, azaz a magyarságot a Nyugattal szembeállítja, politikai, társadalmi, kulturális jelen­ségeket, áramlatokat, produktumokat eszerint értékel, megállapítván erről vagy arról, hogy azért rossz, mert Nyugatról jön, s azért ártalmas a magyarságra, mert a magyar­ság egészen más, mint a nyugati népek. Történelmi vizsgálódás helyett fogalmak és elvek tisztázása lévén célom, hagyom e tan genezisét, s veszem a puszta tényt és eredményt, amint készen megmutatkozik, sajnálva, hogy jó pszichológus és ana­litikus még nem vágta kését ebbe a homályos eredetű szellemtörténeti komplexusba (szellem ugyan minél kevesebb találkozik benne, de a történelemben és szellemben a sötét foltok nem kevésbé érdekesek és izgatók, mint a világosak, s e nélkül a genezis nélkül, az ilyenfajta értékelés s ilyen indokolású elzárkózás alakváltozásainak kiszálazása nélkül a magyarság mai szellemi képe – s nyilván jövője – teljességgel érthetetlen); csupán arra utalok, hogy meg kellett előznie a nemzeti öntudatnak s a nemzet modern fogalmazásának, kellett előbb az igazi, hogy jöhessen aztán a talmi, az egyenes, hogy legyen mit elferdíteni, az eredeti, aminek paródiáját meg lehessen csinálni, mint ahogy ma a paródiának kritikájára se lehetne gondolni, ha nem volna, mihez mérjük.

Előrebocsátom, hogy amint nem szándékom a magát s csak magát nemzetinek tartó irányzat genezisének kibogozása, úgy nem szándékom ügyvédkedni Nyugat s a nyugati hatások átvétele mellett, mint amelyek azért jobbak a máshonnan jövőknél, mert nyugatiak; Nyugatnak sok jelensége nem kellene se testemnek, se lelkemnek akkor se, ha francia, angol vagy akármi volnék; nem foglalok állást hatás és átvételek mellett azért, mert nyugatiak, se ellenük, mert állítólag nem nyugatiak; bárhonnan jönnek, eredetüktől függetlenül önmagukban tekintem, logikai, etikai, esztétikai stb. értékük szerint értékelem és ítélem meg őket. Először a kritikátlanságot akarom megmutatni, azt a fajta értékelést, mely kivonja magát az értékek fóruma alól s nem szerintük, hanem más szempontok szerint értékel (nyugat–keleti, nemzeti stb.). A kritikátlanság az alap, a talaj, a kiindulás és logikai premissza, a többi belőle nő ki és következik: mivel lemondott a dolgok megítéléséről az értékekhez való viszonyuk­ban, képtelen a sajátosnak, a magyarság nemzeti föladatainak és súlyos problémáinak meglátására is, másrészt óhatatlanul ki van szolgáltatva a nemzet történelmi életvo­nalából és jelen helyzetéből objektíve kiolvasható hivatással és jelleggel ellenkező kritikátlan átvételnek idegenből, amilyen a fajelmélet, fajvédelem, nemzeti öncélúság és hasonlók, amelyeket tekintet nélkül német eredetükre ugyancsak immanens kri­tériumuk szerint kell megítélnünk. Ha ez logikátlanságot, ellentmondást tár föl bennük, nyilvánvaló, hogy a nemzetben, mely szellem, tudat és akarat, zűrzavart, a nemzet fogalmában feloldhatatlan logikai ellentmondást kell előidézniök, s a nemze­tinek kiélezését, mindenek fölé emelését célzó elméletek éppen a nemzetet homá­lyosítják el.

 

II.

 

Ösztönszerű védekezésként – a nemzetével éppen nem azonos érdekek önvé­delmeként – szállingózik fölszínre a 48-as forradalom után a magát nemzetinek nevező irányzat ideológiája. Még óvakodik a forradalom nyílt megtagadásától, a köz­tudatot még sokkal inkább áthatja a forradalom nagy nemzeti cselekedetének hite és láza, semhogy elvekbe foglaltan a siker reményével vállalkozni lehetne a forra­dalom irányával ellenkező elzárkózás megfogalmazására; burkoltan, álcázva lépe­get ki a nyilvánosság elé és kezdi meg a közvélemény formálását, szervezését. Logiká­jának tételei azért mégis jól kiolvashatók: a forradalom elbukott – a bukás a nemzetre katasztrófa – a forradalom eredete nyugati eszmék átvétele – ergo óvakodni és elzárkózni kell a nyugati veszedelmes eszméktől – a „nemzeti irányzat” hivatott annak megállapítására, mi a magyar nemzeti jelleg, ránézve mi üdvös és káros. Vagy: még ha a forradalom ezúttal szükséges volt is, de befejeződött, örökre befejeződött minden téren, elért mindent, ami a nemzetre kívánatos, gondoskodni kell, hogy forradalom többé ne legyen és ne lehessen, ezután már csak élni, virulni, gyarapodni kell a kiegyezéssel elért keretek közt; a kiegyezés intézményesítette a forradalom minden vívmányát, a hosszú nemzeti küzdelmek célja eléretett, itt most már meg lehet és meg kell állni. Ami hatvanhét után még a pozíciókat megszállt epigon irodalom, művészet, tudomány védekezése a nemzeti és a hagyomány jelszavával minden szellemi rezzenés vagy mozgalom ellen, konzervativizmusnak szépített mara­diság, önelégült elmaradottság és tespedés, tanulatlanság, műveletlenség, süketség és vakság, az a századfordulón, a háború idején s utána: támadó kezdeményezés, foko­zatosan erősödő szakítani kívánás a Nyugattal s egész nyugati múltunkkal, a Nyugat pusztulásának óhaja, a pogányság visszaáhítása, fajelmélet, Kelet felé fordulás, turanizmus. Nyugat darabolta föl az országot, mérgezte meg a lelkeket, oltotta be a forradalmi mérget (most is, 48-ban is), veszélyezteti a nemzeti jellemet, a nyugatias egyértelmű a nemzetietlennel vagy nemzetellenessel. Ami Nyugatról jön, termé­szeténél fogva rossz, mert dekadens, korcs, beteges, s mivel tőlünk, egészséges, rom­latlan magyaroktól és keletiektől, turániaktól merőben elütő, nekünk különösen kárhozatos. A „nemzetiből” kigubózott a „keleti”, a konzervativizmusból a turaniz­mus, s hogy a háború után az egész nemzeti életre, főképp az ifjúságra kihatni tö­rekvő támadó jellegű osztályozás és minősítés mennyire folytatása a kiegyezés utáni „nemzeti” irányzatnak, gyönyörűen szemlélteti a folytonosság egyénekben, szerve­zetekben, egyesületekben, rétegekben: a háború előtt ifjú vagy középkorú konzer­vatívokat, kik örültek, ha a kortól végképp elmaradt, csendes irodalmi társaságokban fölolvashatták vagy ártatlan családi lapokban kinyomathatták elmeszüleményeiket, a háború után támadó seregek élén látjuk viszont, kifejlődve, megéretten vagy megaggottan, ősz és kopasz fővel, de hangos és harcias vitézek képében, mint politi­kusokat, vezéreket, törzsfőket, elnököket, fajvédőket, gyulákat. A kiegyezéses epi­goniz­mus ennek a lelkiségnek legtágabb talapzata, a háború utáni turanizmus a piramisnak csúcsa, a kettő közt sok fokozat és árnyalat rétegeződik, ezek néha nem értik, néha megtagadják, néha víják egymást, mégis valamennyi egy nagy lelki épület­nek tagja, egy nagy egésznek része.

Akár egymás oldalán, akár egymás ellen harcolnak ezek a rétegek, akár kop­pány­kodnak, akár neonacionalistának nevezik magukat vagy csúfolják egymást, ab­ban mind megegyeznek, hogy magát valamennyi a magyar jelleg szabadalmazott is­me­rőjének tartja, s mindegyik ugyanazon módon értékel, hogy ti. valami megfelel-e őszerinte a magyar jellegnek vagy nem. Az értékelés ezen módja szerint nem a dol­goknak az értékekhez, hanem az eleve megkonstruált nemzeti jelleghez való viszo­nya dönt értékük fokáról, s ez az a szűrő, melyen át az „egészséges” hatásnak be szabad szivárognia a nemzet testébe. Mert átvenni, éspedig az átkos Nyugatról átvenni mind szoktak, még a legkeletiebbek is a fajelméletet (ad normam²: árja vér), pogányságot (a. n.: wotanizmus), turanizmust (a. n.: germán faji közösség), nemzeti öncélúságot (a. n.: német autarchia) Nyugatról vették át, ők azonban a magyar nemzeti jellem és jelleg birtokában tudják, mit szabad átvenni, mit nem. Valahogy így kell ezt elképzelni: a festő, például, kimegy külföldre, ott kiválasztja, ami a magyar jellegnek legmegfelelőbb, hazahozza, s itthon aszerint fest; hasonlóan a költő, tudós, politikus, egyházi ember és a többi. Tehát nem így: a festő, költő, tudós, politikus stb. egyúttal értékelő szellem, aki piktúrát, költészetet, tudományt, politikát stb. immanens kritériumuk szerint, az értékekhez való viszonyukban szem­lél és ítél meg, s eszerint valamit jónak, mást nem jónak ítél, valamit elfogad, mást elhárít, s mivel egy nemzetnek szellemiségében és lelkiségében meghatározott tagja, ami hat rá, azt természetszerűleg a saját nemzeti meghatározottsága szerint fogja föl és dolgozza föl. Az a priori fölállított nemzeti ideál rétegenként változik, egyik a másiktól lényegesen eltérhet, egyik a másikat kizárhatja. Általában mind türel­metlen, igyekszik a szűrőt szűkre szabni, el egészen a turanizmusig, mely a többit vala­mennyit elveti; de akármilyen szűk külön-külön, együtt olyan tág zsilippé bővül, amin minden beáradhat – föltéve, hogy a sokféleképpen fogalmazott nem­zeti jelleg­nek való megfelelés jelszavával érkezik. Ezen logika szerint a nemzeti jelleg jelentheti például olyan valaminek konzerválását, amit átvettek ugyan, de ötven vagy száz év előtt, vagy még régebben, így jelentette a rendi alkotmány elavulásának idején ennek a Nyugatról századokkal előbb átvett rendszernek fenntartását és elzárkózást a korszerű feladatok elől; jelenthet a művészetben románt, gótikát, barokkot, rokokót, szóval mindent, ami kész stílus, aminek múltja van; jelentheti azt, hogy minden építési hagyományú városban valamilyen történeti stílusban kell építkezni ma is, amint a neonacionalizmus kultuszminisztere elméletileg kifejtette³ és gyakorlatilag is érvényesítette; jelentheti a huszadik század harmadik tizedében az Alföldön, a Tisza partján, Szegeden a velencei Szt. Márk teret, amely gondolatot aztán a szegediek a gondolákig továbbfejlesztettek; jelentette sokáig a múlt század közepének aka­démikus müncheni piktúráját; jelenthet hazai hagyományt, a kiegyezési ideálhoz alakított Aranyt, Petőfit; kiegyezési népiességet, amilyen például a népszínműé; jelent­heti az álmagyar népdalt s a magyar zene szégyenét, a cigány­zenét; jelentheti a közjogi politizálást, jelszavas kuruckodást, közigazgatási rend­szert, birtokpolitikát – egyszóval mindent, amiben az uralkodó konszenzus elismeri a nemzeti jelleget.

Ennek a konszenzusnak sokféle foka van, az ösztöntől, érdekvédelemtől, az újnak, másszerűnek, súlyos feladatnak, felelősségnek gyűlölésétől fel a rendszeresen kiépített elméletig, az átfogó nemzeti programig. Az elmélet politikai, szociális, gazdasági, vallási, erkölcsi, művészi téren kidolgozva és szervesen összefonódva világ­nézetté tágul. Mint illik, sajátos lelkiség hordozza, mert ez az elmélet nem „szürke tan”, hanem eleven élet, indulatokkal, rokonszenvvel, ellenszenvvel, mind­azzal az irracionális tényezővel, ami a tanokat áthevíti, színezi, hajtja, gyö­kerüket körülfogja, táplálja. Az egész együtt, elmélet és éthosz, tan és érzés, világnézet és hangulat néha áramlik, néha vesztegel, néha csak éppen van, mint valami állapot, néha kiélesedik és támad, hol véd, hol meg hódít. Csalódásig hasonlít az igazi nemzeti élethez, melyben hasonló tényezők – tudat, lelkiség, érzés, indulat, tempe­ramentum – ha­sonló módon rétegeződnek, áramlanak, emelkednek, hanyatlanak; s melynek hiány­talanul teljes paródiája. Még abban is, hogy, mint az autentikus nemzeti tudat, fejlődik: a forradalmat jóvátevő epigon elzárkózástól a Nyugatnak hadat üzenő, elle­ne az egész Keletet hadba szólító turanizmusig.

 

III.

 

Jövő-menő jelszavak? várjuk meg elmúlásukat? Ám látjuk, elmennek egyik alakban, visszatérnek másikban, megerősödve és megszaporodva, mint a példázatbeli tisztá­talan lélek („maga mellé vesz más hét lelket, magánál gonoszabbakat…”⁴). Ha egymásnak egyenes- és oldalági ivadékai, atyafiai a jelszavak, szintúgy az utánuk induló, mindig megújuló rétegek. Közömbös-e, mi történik addig, míg ezek a jel­szavak végképp elmúlnak, a rétegek megértik, mi a nemzet s benne mi az ő hivatásuk? Melyik szervezet bírja el megalvadt vértömegeknek az eleven vért mímelő, ennek keringését mindenütt eldugaszoló dagadását-apadását? Nem vagyunk olyan sokan, hogy a megoszlást s vele tömegek távollétét megoldást sürgető nagy felada­toktól vagy éppen szembenállásukat velük könnyen vehessük. Amikor a nemzeti élet sorsát nem uralkodók vagy néhány miniszterük belátása s akarata, legalábbis nem a tömegektől kapott megbízatásuk nélkül, vagy egy kiváltságos osztály érdeke-önkénye igazgatja, legalábbis nem a tömegek szervezetlenségének és meddő jelszavak után való bódulásának tervszerű kihasználása nélkül; amikor látszólag korlátlanul intéz­kedő diktátorok hatalmukat céljaiknak megnyert, szervezett tömegekkel gyakorolják; amikor irodalmat, művészetet pápák, királyok, fejedelmek helyett s néhány műértő mecénás mellett tömegek éltetnek, s értelmetlen megoszlásuk, a szellem merész, új vállalkozásaitól idegenkedésük olyan kis országban, vékony értelmiségi rétegben, mint a mienk, üres térben magára hagyja a szellemet; amikor föltárulnak nagy nem­zeti föladatok, melyek csak tömegek rájuk eszmélésével oldhatók meg, ha megértik, hogy az ő létük s az egész nemzeté e föladatokon függ, amilyen volt a háború előtt az erdélyi kérdés, az egész magyarságnak ez a kérdése; amilyen volt már akkor s még inkább az ma a dunántúli kérdés, a Dunán túl a magyarság pusztulása, s nincs más segítség, mint a telepítés, birtokreform, örökösödési törvény, új gazdasági rend négy tagú és egyetlen tagot se nélkülözhető szerves rendszere; mikor ezek oly temérdek s elkésettségük miatt szinte emberfölötti feladatok, hogy jórészt már csak minden egyént egyesítő tömegek megmozdulásával, tudatos, a célt világosan látó össze­fo­gásával, közös munkájával oldhatók meg, s megoldásukhoz, ha az intéző körök elhanyagolják őket, az értelmiségi, látni hivatott rétegek szellemi fölkelése szükséges, hogy a kormányzó hatalmat kényszerítse a velük való foglalkozásra; – akkor nem közömbös, hanem életbevágóan döntő, megértik-e a nemzet rétegei, megértik-e tömegek, megérti-e az ifjúság ezeket a föladatokat, s vállalják-e őket; különösen az ifjúság megérti-e, hogy a maga jövőjét és boldogulását is csak alapjától tetejéig újjáépített országban, új falvak ezreinek megépítésével nekilendülő nemzeti életben, a gazdasági és szellemi átépítés rengeteg új munkájában találhatja meg; megérti-e, vagy pedig nemzetinek vélt tanok képében, a nemzeti jelleget és jellemet, a nemzeti célúságot megerősíteni szándékolt, idegenből kritikátlanul átvett jelszavak alakjában elfogadja és engedelmesen, lelkesen követi a kísértést, mely arra tanítja és szoktatja, hogy értékelések, elvek, törekvések értékmérőjét ne immanens kritériumokban, bennrejlő határozmányokban keresse és ismerje föl, hanem külső – nemzetinek ne­vezett, s mert „nemzeti”, azért jó – jegyekben készen kapja, lemondván ilyen módon az önálló gondolkodásról, mindent, a nemzetit is, a szellemi értékeknek alárendelő megítélésről, az egyetlen fórumról, mely a nemzetnek s benne őneki, az ifjúságnak is érvényes célt szabhat; lemondjon erről, s ne eszméljen rá, hogy évről évre csaló­dásainak, küzdelmei meddőségének a nagy feladatoktól való eltávolodása az oka, s hogy a változást oly utakon keresi, amelyeken – az egész nemzetben megin­duló egyetemes, nagy változás nélkül – soha meg nem találhatja; sőt önmaga is hozzájárul a változás elodázásához, részes benne és felelős azért az állapotért, melynek ránézve gyötrelmes következményei ellen hadakozik. A kiegyezési epigon elzárkózáshoz és elmaradáshoz hasonló magatartás, önmagukban ellentmondó, magukat a nemzeti jelleg nevében az értékek ítélkezése alól kivonó, a nemzetet nagy feladataitól eltérítő és elszoktató eszmék kultusza, terjedésük és meghonosításuk szolgálata, számukra, akár honiak, akár idegenből jönnek, nemzeti cégér alatt talajkészítés, mindenkor csonkító-nyomorító a nemzetre, de korántse oly belső ellentmondásba rekedt, kiha­tásában oly végzetes 48 előtt, mikor még a nemzetben nincs benne mindenki; a végzetesség akkor kezdődik, mikor a nemzet, legalább elvben, mindenkire, az egész népre, alapul – így kellene lennie, mert másképp már nem lehet –, s a rontás a nemzet keretében élőket nem mint egyéneket, hanem mint nemzet-tagokat éri, akik­nek szellemi és erkölcsi helytállásával áll vagy bukik maga a nemzet.

Hosszmetszetben múlt és jövő, öregek és ifjak, keresztmetszetben felülről le, alulról föl pásztáznak a szálak, e sajátos, magát magyarnak, nemzetinek, végül kié­lezve keletinek valló öntudat szálai, egybefűzve-fonva egymástól egyébként igen távol eső értelmiségi rétegeket és nemzedékeket. A szálak néhol szinte szakadásig elvé­konyulnak s egymástól elritkulnak, másutt megvastagszanak és sűrűsödnek, helyen­ként szövetté szövődnek, boggá csomósodnak egyletekben, csoportokban, társasá­gokban, szövetségekben, hol egymással egyetértésben, hol villongásban – az egész mégis egy véredény- és idegrendszer, közös szívvel, közös gerinccel, a hivatalos és nem hivatalos Magyarország jókora részének konszenzusa, mely annak a mértéknek a birtokában érzi magát, hogy politikában, vallásban, erkölcsben, irodalomban, mű­vészetben, életfelfogásban, világnézetben, gondolkodásban, érzésben, jellemben mi a magyar, a magyaros, a nemzeti, minden tagja egy-egy határőr, aki éberen vigyáz, hogy a dekadens idegen szellem meg ne mételyezze az egészséges magyar lelkületet s a miniszter ugyanazzal a nemzeti tudattal, a nemzeti aktus és önvédelem, a nemzeti hagyományok őrzésének tudatával parancsolja a cigánynak a sírva vigadás álmagyar, szentimentális, limonádés nótáit, mint az ellenzéki lapszerkesztő a járási székhelyen.

 

IV.

 

Ebben az irányzatban az a nevezetes, az idegen szem objektivitásával nézni tudó számára valósággal elképesztő, mennyire közönyös vagy éppen ellenséges a tünékeny pártpolitikai áramlatok mögött elhagyottan vajúdó nemzeti, történelembe vágó nagy kérdések s a nemzeti kultúra feladatai irányában, nemzeti elhívottságának érzete és öntudata ellenére milyen nehezen lehet megmozdítani s ráeszméltetni az imént említett tereken (politika, művészet stb.) olyan helyzetekre, kérdésekre, feladatokra, melyeken fordul az egész nemzet sorsa, olyan szellemi javakra, melyeken sarkallik a nemzeti kultúra. Lendítő nemzeti erő helyett gát, tápláló közösség helyett béklyó – ezért kell, elkerülhetetlenül ezért muszáj vele foglalkozni. E túlzásnak tetsző állítás igazolására nyomban idetűzök egy csokor példát. Félreértés elkerülése végett azon­ban előrebocsátom, hogy nem bíráskodom senkinek magyarságában, nem lépek a jó és rossz magyar osztályozásának nálunk megszokott útjára, személyeken túl tényekre és eredményekre utalok. A visszásság magyarázatánál gyakran fölmerül nálunk az érvelés, hogy minden baj oka társadalmunk vegyes nemzetiségű eredete és alkata, s ennek következménye a nemzeti érzék hiánya – a tapasztalat mást mutat, sokszor maguk az így érvelők, kétségbevonhatatlanul színmagyarok, a nemzeti jelszavakat ezen a címen joggal kisajátítani vélők képviselik ez érzék hiányának legsúlyosabb eseteit. Hagyjuk hát e megbízhatatlanul ingatag alapú, objektívnek álcázott ismér­veket fitogtató, elvi megítélésre és szétválasztásra teljesen alkalmatlan olcsó skatulyá­zást. Ebben az irányban állnak, élnek, cselekszenek, munkálkodnak jó magyarok, kitű­nő magyarok, kiknek magyarságához, érzéséhez, nemzeti hűségéhez, jóhisze­műségéhez kétség sem fér, teltek jó szándékkal, tenni akarással, s mégis hiába az egyéni jelesség, hiába a közösségbe szervezettség, ha figyelme nem oda fordul, súlya nem oda tódul, ahova kellene; ma­gyarnak születnek, feltehetően természetes fogé­kony­sággal minden iránt, ami szellemi érték nemzeti jellegzetességgel kínálkozik számukra, várja őket, s felnö­vekedvén, bele­nőnek olyan kész légkörbe, áramlatba, jelszavakba, mik megfosztják őket a képes­ségtől, hogy elfogulatlanul, világosan lássa­nak; végül elvesznek a tragikus elhagya­tottságban vívódó magyar szellemi élet számára, sőt növelik, duzzasztják a mozdítha­tatlan tömeget, mely ezt az életet agyon­nyomja. Csak sajnálkozva lehet méregetni a nemzeti életet ilyen módon érő veszteséget s őket is, hogy mi mindentől fosztják meg őket a fennálló körülmények s önmaguk. Ha egyszer nyilvántartást készítenénk a szellemi javakról, amikért érdemes magyar földön születni, amiket csak magyar lelkiséggel (tekintet nélkül az eredetre) lehet teljesen átélni és átérezni, amikért ezen a helyen érdemes küzdeni és szenvedni – vajon hánynak birtokában talál­tatnának? s mivel indokolnák a fo­gékonyságuk határáig terjeszthető teljességre törekvés hiányát, a nagy lemondást, a dantei bélyegzésű bűnt (… fece per viltate il gran rifiuto⁵)? S ha meglepő, hogy a magát magyarnak, mások kizárásával egyedül magyarnak, a magyarság dolgában szabadalmazottan ítélkező magyarnak tartó irány alapjában mennyire nem magyar, a nemzeti irány mily kevéssé nemzeti, oly kevéssé, hogy az időszerű nemzeti feladatok tükrében olykor éppenséggel nemzetietlen vagy nemzetellenes, a megle­petés csak addig tart, míg ezt az egész szellemi-lelki struktúrát át nem világítjuk. Erre később, a belső ellentmondás gyökerének föltárásával, még visszatérek. Most, előze­tesen, csak röviden utalok rá. A nemzeti mint mérték, a right or wrong, my country⁶ elve érvényesülhet a külpolitikában, irányt szabhat diplo­máciai tárgyalásoknak, a kötelesség erkölcsi imperativusát öltheti magára (nyitva a kérdés, csakugyan üdvös-e) – nem lehet irányelv egy nemzet belső életében s kultúrájában; akinek a wrong is right,⁷ csak azért, mert az ő nemzetében találja, eleve lemond arról, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól, s hogy minden dolgot önmagában, a saját mértéke szerint mérjen és ítéljen. Ez nem elég. Lemond továbbá arról is, hogy a nemzetit (s a nemzeti feladatokat) megértse; ez az elv nem igazít el annak megítélésében, mi a nemzeti jellegű, mi nem – ez annak szeretete, ami éppen van a nemzeten belül. Az érték-elvről való lemondással logikailag együtt jár a megismerésről való lemondás, a szellemi-erkölcsi szférában, tettek és művek között értékelés nélkül nincs megismerés, s amint a nemzetinek nevezett kritérium az érté­kelés helyére lép, minden megismerés – így magának a nemzetinek megismerése is, megsemmisül; nincs, ami a tapasztalatot ismeretté, megértéssé feldolgozza, szelle­mi-erkölcsi hierarchiába rendszerezze, nincs, ami világítson és mérjen; helyén ösztön, érzés, indulat csapkod vaktában vagy nyugszik magában, s mert vak, azért közömbös is, és viszont; érzés értékelv nélkül nem is lehet más. A közömbösnek nem mond ellene a nagy zaj és harciasság időnként – más célokért lángol. Ha az igazi problémák iránt nincs érzék, mert hiányzik a kritérium, akkor éppen azért nincs érzék minden igazi nemzeti probléma iránt se, mert az értékek alól kivont s ezzel merőben külsőségessé tett „nemzeti” kritérium az igazán nemzeti és álnemzeti közt se tud különbséget tenni. Ezzel megnyílik az út a jelszónak. Hogy teljességében megértsük, mindig pozitív és negatív oldalát kell látnunk. Az első: felruházza az alatta tömö­rülőket biztos tudással a nemzeti kérdésében, a „nemzeti érzésűek” csalhatatlanul tud­ják, mi kell a nem­zetnek, mi használ vagy árt neki politikában, irodalomban, művé­szetben stb.; pótol­ja a tárgyi tudást, műveltséget, tehetséget, fensőbbséges címen menlevelet ad hiá­nyuknak; nem baj, ha valaki nem ért például a művészethez, az a fő, hogy a nemze­tihez értsen, ennek segítségével, ha hatalma is van, megvéd ben­nünket a dekadenstől, korcstól, nyugati veszedelemtől, ahogy miniszterek döntése kulturális, művészeti ügyekben nyilván ki is mondta. A második: fölment a feladatok alól: az első men­levelet ad, ez igazol is; a jelszó hangoztatása, vele, érte harcolás azt az érzést kelti a lélekben, hogy megtette kötelességét – s közben lefoglalja, a komoly munkát igénylő, súlyos, áldozatokkal járó feladatoktól eltéríti, a lelkiismeretet elaltatja; alibi: mert itt vagyok, nem kell ott lennem; a második a veszedelmesebb, mert ha mindennek a gyökere etikai, az egész szellemi-lelki életet gyökerében, alapjá­ban támadja meg. A jelszó, az eszme majma, szakasztott úgy viselkedik, mint az esz­me, vallásos, erkölcsi, tudományos színt ölt, logikával dolgozik, fejlődik is s a fejlő­dést felhasználja, előre lát, ösztönszerű tervszerűséggel készíti rendszerét s megformál egy egész világot, minden részében; igazában csak utólag derül ki róla, mily kitűnően operált, hogy becsapta híveit, milyen pusztaság marad utána, mennyi mulasztás, mennyi elvég­zetlen, közben egymásra tornyosuló s már elvégezhetetlen feladat, milyen szellemi és erkölcsi hulla-mező, mekkora pusztulás; a hegeli List der Idee⁸ mintájára s visszájaként a: List der Un-Idee.⁹ Hálás tárgy és érdemes teendő volna a szociológia számára a jelszó pszichológiájának és erkölcsének földolgozása, kü­lö­nösen nálunk. Az anyag igen gazdag.

 

V.

 

Ennek az iránynak korában, a kiegyezés utáni híres „föllendülés” és „virágzás” idején, az ezer éves történelem ma is legdicsőbbként emlegetett szakában százezerszám és milliószám kivándorolt innen a magyarság; közte bizony színe-java is, hiszen még mostanság is olvashatjuk kint járt előkelőségeink boldogságtól és büszkeségtől dagadozó nyilatkozatait arról, hogy a magyar munkás mindenütt milyen nagysze­rűen „beválik”, s milyen becsületet szerez a magyar névnek; kivándorolt a nemzeti tudatot megtestesítő s a nemzeti erőt és akaratot kifejező állam közre­működésével, állami szállítmányként állami szerződések alapján és haszonra. A példa, mint már ilyenkor szokott, most is kéznél volt: kivándorlás máshonnan is folyik, nagy nyugati or­szágokból, Itáliából, Németországból, sőt Angliából, nincs miért restellnünk vagy elleneznünk. Aki valaha csak egy kicsit is foglalkozott az európai kivándorlás okaival, tudja a különbséget a mienk s a többi népé közt, ismeri Itália hallatlan évi szapo­rulatát és gyarmatosító politikáját, a németországi viszonyokat, Angliáról nem is beszélve (a hozzá hasonlítgatásnak jó volna már végképp lekerülni a napirendről), s arról sem, hogy ezek nem nemzetiségi államok, mint a magyar, melynek előbb-utóbb számot kellett vetnie az államalkotó nép helyzetével saját otthonában. Tudnivaló az is, hogy a kivándorlással egyidejűleg a magyarság az ország nagy területein amúgy is fogyott, s hogy a kivándorláson és fogyáson nálunk segíteni lehetett volna birtok­reformmal és szociális reformokkal. Választani kellett, vagy reform, vagy nemzeti katasztrófa, az irány az utóbbit választotta s miközben hirdette, iskolákban tanította „itt élned, halnod kell”, szakadatlanul szállította kifelé a népet, nyílt beismeréséül, hogy itt több magyarnak nem tud vagy nem akar életlehetőséget adni. Közben azért mást is tett – számítgatta, mikor lesz a magyar 30 millió! Az irány szócsöve, a szélső nacionalizmus lapja¹⁰ kiadta a jelszót a 30 millió magyarról, hangosan harsogta a nagyhatalmi mámor és dicső jövő álma ölén gondtalanul szunnyadó magyarság fülébe, s ugyanakkor a kivándorlás és belső romlás évről évre fokozódott. Jellemző, hogy éppen ennek a lapnak hasábjain jelentek meg Vadnay Andor¹¹ csongrádi főispán azután könyvben is kiadott cikkei az alföldi földmíves-kubikus proletáriátus százez­reinek szörnyű nyomoráról, halálos vergődéséről – ugyanazok a kormány­körök, a nemzet sorsának ugyanazok az intézői és ugyanaz a közönség olvasták ugyanazon lapban a nemzeti nagyság himnuszait s a pusztulástól megrendült lelki­ismeret segély­kiáltását. Nem vették észre az ellentmondást. A himnusz szebben hang­zott, és fölol­dott a cselekvés kötelessége alól. Vadnay, aki nem volt se szocialista, se „destruktív”, kétségbeesett sok százezer főnyi tömegek, tisztán az emberiesség szem­pont­jából nézve, emberhez méltatlan sorsán, emberi lények éhhalállal küszködésén, gyermekek ezreinek táplálék- és ruházkodás-hiányán, de nem kisebb kétségbeeséssel látta e töme­geknek, mint magyaroknak, elhanyagolását és elhagyatottságát, a nemzeti életközös­ségből kirekesztését, a nemzet testében idegenné válását. S jól látta e nemzetgyilkos helyzet következményét. „Ha szaporodni és terjeszkedni tud e terület népessége – írja –, az a magyar faj erősödését jelenti. Ha pusztul, ha kivándorol vagy szaporodásában valami kényszerűség miatt megakad, ez a magyar faj missziója elvesz­tésének, ezeréves európai mártír-életünk végének a kezdetét jelenti.”¹² Az utób­bi három „ha” bekö­vetkezett. Kész volt felforgatni mindent, hátrább állítani a véderő, iparpártolás, kormányzat javítása ügyét, felforgatni – kormánymegbízott szájában nagy szó – az állami háztartás egyensúlyát, lemondani egy időre minden egyéb „fejlődésről”, mert „itt a magyarság megmentéséről van szó.” A „megmen­tésre” nem került sor se akkor, se azóta. Vadnay beszélhetett így, őt megvédte állása és tekintélye minden gyanú ellen – mindenki más számára, aki följajdult és gyökeres reformot indítványozott, készen tartották a hazátlan bitangság bélyegét a közvéle­ményt telje­sen lenyűgöző lap hasábjain, ugyanott, ahol megindították a hajszát Ady ellen, mert a pusztulást érezte, a magyarság üldözött vadjává tették, ugyanazok, akik aztán haza­árulónak bélyegezték Babitsot, mert a háborút tőlünk idegennek vallotta. Vadnay a millenniumi évek minden nemzeti problémát örökre elintézettnek vélt „boldog békéjében” szólalt föl, azóta valóság lett az „elképzelhetetlen”, az ezeréves ország földarabolása – s az új helyzetben mélyreható reformok nélkül élni képtelen ország használatára megre­formálták, átjelszavazták a régi nacionalizmust neonacio­na­lizmus­sá és nemzeti öncé­lú­sággá. A 30 millió magyar helyett jóval kevesebb maradt meg itt – vajon van-e itt most már valamennyinek helye, otthona, kenyere, megbecsü­lik-e, megmentik-e, meg­őr­­zik-e, megerősítik-e a maradékot? A kérdés jogosult az irre­dentizmus, a revíziós mozgalmak és nagygyűlések korában. Ebben a korban – a magyarság kivándorlása változatlanul folyik tovább. Hogyan, hová? A kérdésre hihe­tetlen – akárhány elolvasás után is hihetetlen – hivatalos feleletet ad a Magyar Statisz­tikai Közleményeknek az 1930. évi népszámlálás adatait közreadó kötete, mindjárt az első lapján: „Annak ellenére, hogy a külföldre való kivándorlás elé az utóbbi évtizedben is számos akadály tornyosult, mégis 73.902 főnyi (0.9 %-os) kivándorlási különbözet jelentkezik. Igaz, hogy az Észak-amerikai Egyesült Álla­mok, ahová a magyarországi kivándorlók legna­gyobb tömegei vonultak évtizedről évtizedre, most lezárta előttük a sorompót, de Amerikai többi területei még mindig vonzóerőt gyakorolnak a magyar kivándorlókra. Látjuk ezt Kanada immár rendelke­zésre álló 1930. évi előzetes népszámlálási ada­taiból; ott ugyanis a magyarországi származásúak száma 1920–1930 között 7.493-ról 28.523-ra, tehát 21.030-cal növeke­dett meg. Ha majd rendelkezésre fognak állni a többi államoknak Kanadáéhoz hasonló részletességű adatai, nem lesz nehéz nyomára jönni annak, hol helyezkedett el a fennmaradó 53.000 magyarországi kivándorló.”¹³ Ebből a kivándorlást megkívántató magyarsággal írt hivatalos állami okmányból megtudjuk, hogy Amerika „még mindig vonzóerőt gyakorol”; megvan hát végre: a kivándorlásnak bizonyosan ez az ellen­állhatatlan vonzóerő az oka; s megtudjuk, hogy semmit se tudunk arról, hova lett félszázezernyinél több magyar – elszóródott, mint gazdátlan polyva a szélben, elfolyt, mint kelletlen lötty a hasadt edényből. 73.902 magyar egy kisebb megye népessége – ha ennyit sikerült volna már visszaszerezni, micsoda nemzeti ünnep lenne! S a földmíves-proletariátus? Az ónacionalizmus tár­sadalma gyűlölködve nézte az élni-, itt élni-akarásért mozgolódó tömegeket, a jelszó szerint nincs semmi más baj, mint hogy nemzetközi népbolondítók félreve­zetik, nemzeti érzését meglazítják – mióta az alföldi kubikosok a Teleki tér kövezetén tanyáznak talicskástól, családostól, s az embertelen nyomor közszemlére került, az újnacionalizmus gyakran kifejezte már részvétét fölötte, hangsúlyozva, hogy most még fokozottabban kell vigyázni e tömegek lelkére, magyar nemzeti érzésére.

Ennek az iránynak idején Erdélyből a koldus székelység szünetlen szivárgott Romá­ni­ába kocsisnak, cselédnek, hungarának, székely falvak eloláhosodása befeje­ző­dött, román bankok egyre-másra földet vásároltak, parcelláztak. Figyelmeztető, kö­nyör­­gő szózat gyakran érkezett, meghallgatásra, megértésre nem talált. Tengerentúli gyarmat az anyaországtól nincs jobban elválasztva, mint az „egyesített” Erdély volt Magyarországtól, ahogy ott a Királyhágón inneni országrészt nevezték. A kiegyezési kornak Erdély sorsa egyik legfontosabb fejezete, mit még máig se írtak meg; tükre az egésznek. Ma azt mondják, „hiba” történt, s azt akarják vele kifejezni, hogy el lehetett volna kerülni a „hibát”, mintha azzal a szellemmel, rendszerrel, tudattal más is történhetett volna, mint ami bekövetkezett. Ez a fölfogás viszont, mely elszigetelt eseteket lát, tükre a mai történelmi látásnak, nemzeti tudatnak.

Ennek az iránynak régibb évtizedeiben az ország nagy területein meggyökerezett a legsúlyosabb veszedelem, a munkáját sokfelé jórészt elvégzett, ma már leküzd­he­tetlen egykézés, s az egyre fogyó-gyengülő magyarság helyét közben más nemzetiség foglalta el; újabb évtizedeiben elterjedt országszerte, s növekszik napról napra most is, mikor annyit beszélnek, írnak róla. E téren se hiányzott a figyelmeztetés már 40–50 évvel ezelőtt, s azóta időről időre egyre sűrűbben, pontos adatokkal, térké­pekkel, számadatokkal legalábbis néhány vidékre nézve. A kérdés akkor fog teljes nagyságában megmutatkozni, ha majd a nemrégiben rendszeresen megkezdett adat­gyűjtés és feldolgozás munkája befejeződik. Az eddig begyűlt anyagot ismerem, felülmúl minden elképzelést. Ami azonban előbb is nyilvánosságra került, éppen elég, hogy a legalvóbb lelkiismeretet, ha van, fölrázza. Az adatok egyelőre még hitelre se találtak, jórészt arról folyik a vita, igazak-e vagy nem. Legújabban meg arról, sza­bad-e, hasznos-e róla egyáltalán beszélni, a veszedelem híreit nyilvánosság elé vinni. A vita lehetőségének különös oka van: a vezetésre hivatott tényezők és társadalmi osztályok nem ismerik a vezetésükre bízott országot. Nagy nacionalistáink nem tud­ják, milyen országban élnek, sejtelmük sincs róla, mi történik tőlük 5–10 kilomé­ternyire, egy órai járóföldre – milyen rombolás, minden háborúnál, pestisnél ször­nyűbb pusztítás nemcsak emberéletben, anyagi javakban, hanem szellemi, erkölcsi téren. Állandó panasz volt, hogy Magyarországot a külföld nem ismeri – honfi­társaink vajon mit tudnak róla? A magam tapasztalatai és véleménye helyett ideiktatok néhány mondatot a túlzás gyanúja ellen vértezett olyan folyóirat, mint a Magyar Szemle, márciusi számának „Honismeretünk borzalmas hiánya” kiáltó című cikkéből, földrajzi szakember, egyetemi magántanár bizonyára nem szenzációt hajhászó tollából: „… a magyar állam testében külön jellemű személyiség a Dunától nyugatra és keletre eső földek magyarja. Egyik a másikat nem ismeri. Hogy ismerhetné, hiszen saját lakóhelyét sem ismeri … Az idevágó kutatás a tudatlanság valóságos légüres terét tárná fel.”¹⁴ E szavak elsősorban földre, vidékre vonatkoznak; – hogy ismernék a népet, a nép életkörülményeit, sorsát, amit megismerni jóval nehezebb, több figyelmet, időt, tanulmányt kíván, ha az egyszerű utazás vagy turistázás révén könnyen elérhető vidékismeretből így vizsgáznak? Élnek tehát derűs, semmivel se zavarható gondtalanságban, az aggodalmaskodókat vagy „pesszimista” okvetetlenkedőket, a Jeremiásokat Muhi és Mohács példájával hessegetve el – ez a nemzet mindent kibírt! –, vagy a tudatlanság vakmerőségével megvédve a „nemzet érdekeit”. Nem jó ugyanis, ha a külföld megtudja, itt baj van. Bizonyára nem jó és százszor jobb volna hallgatni, más, szebb dologgal foglalkozni. De hallgatni csak ott szabad, ahol a fölismert bajon a segítés munkájához látnak. Nincs más választás: hallgatni és tenni, vagy kiáltani, amíg nem tesznek. Vadnay még a múlt században a vég kezdetéről beszélt – hol van a segítség, a munka kezdete? Az államhatalom, a hivatalos politika akkor is, mint ma, „nemzeti” volt, s nem azt mondta: nem törődöm a nemzeti feladatokkal, hanem azt: amit én csinálok, az a nemzeti, minden más nemzetietlen vagy nemzetellenes. Átvette volt Nyugatról a liberalizmust s a liberalizmus nacionalizmusát, az egyedül segíteni képes reformok dolgában azonban azt mondta, nem szabad a Nyugat után mennünk, gondosan megvédte a nemzeti jelleget a ’67 óta esedékes földbirtokreformtól. Nyugatról jön a rossz, a forradalom, s ha mi át is veszünk, ki kell válogatni a sajátos nemzeti jellemnek megfelelően. Egyfelől a reformok veszedelmes, mételyező nyugatiságának érve, másfelől a sajátos nemzeti feladatok (kivándorlás, Erdély, egyke stb.) tudomásul nem vétele: e kettő közt őrződött meg az ország megcsonkítása utánra csonkítatlanul a kiegyezési kor szellemi öröksége és alkata, készen arra, hogy új ágak beoltásával fölfrissítsék. Az új nacionalizmus, fajelmélet, fajvédelem, nemzeti öncélúság kora likvidálta a libe­raliz­must, a kivándorlás vagy reform dolgában, mint láttuk, folytatta a régi vonalat; hasonlóan az egyke vagy reform, pusztulás vagy reform kérdésben. Hogy van-e hatalom, ami ma még megállítani, visszafordítani tudná a pusztulás folyamát, erről megoszolhatnak a vélemények. Hogy eddig a legcsekélyebb komoly kísérlet se tör­tént rá, tény, és tényekkel nem lehet vitába szállni. Még maga az ezerágú kérdés is feldolgozatlan, jószerént ismeretlen. Ha a kérdés oly sokágú, megoldása is csak hason­ló lehet. Orvoslásul hol telepítést, hol földreformot, hol örökösödési törvényt, hol új gazdasági rendet hallunk említeni; magában egytől egyig mind elégtelen. Amíg ki nem alakul a köztudat valamennyinek egyaránt szükséges voltáról, amíg a tenni és vezetni hivatottak meg nem értik, hogy ez a négy tulajdonképpen egy, szerves egy egész, amíg a törvényhozás nem vállalja valamennyit minden következményével, addig a vég kez­detét nem válthatja föl az élet megújulásának kezdete. A sokat em­legetett „nem­zeti összefogásra” itt vár a próba, a többi: jelszó és alibi. S itt vár a próba, mely igazsá­go­san ítél fölötte, az ifjúságra, elsősorban az egyetemi ifjúságra, az ő szellemi fölkelésére: ha ebből az országfoglaló és országépítő munkából kima­rad, akkor egy része eljuthat valamilyen hivatali állásig, de az ifjúság a maga egészé­ben kimarad a nemzet életéből. Itt kínálkozik az alkalom, megismerni, mi az a nemzeti feladat, megismerni az országot, a népet, komoly közös tanulmányokban előkészíteni a refor­mokat adatgyűjtéssel, vidékek helyzetének föltárásával, tudatos és rendszeres előőrsi szolgálattal. Másutt, vagy jobb időben nálunk is, az egyetemek lehetnek tisztán a tudomány tűzhelyei vagy akár diploma-gyárak: mi ma egyik luxussal se élhetünk. A mi egyetemeinkre most különleges hivatás felelőssége hárul: az ország földjének, vidékeinek, népének, helyzetének tudományos módszerességű és alaposságú megis­mer­tetése az egész ifjúsággal, nemcsak azzal a részével, melynek „szakja”. Hogy milyen messze vagyunk tőle, a borzalmas hiányról panaszkodó, imént említett cikk tanú­sítja. Ez az egyetlen mód, mellyel a vezetésre hivatott réteg érzéke és értelme az előtte tátongó, eddig észre se vett feladatokra megnyitható. Jellemző, hogy az egyetemek körüli vitában a megmentésükre „nemzeti hivatásukat” hangoztató szóla­mok közt ez az egyetlen konkrét érv nem hangzott el – a nemzeti öncélúság korában.

Ez az irány őrizte az irodalomban a nemzeti „hagyományt”; nem Balassáét, Zrí­nyiét, Csokonaiét, nem Kazinczyét, Vörösmartyét, Aranyét, Petőfiét, még ha velük cégérezte is magát; volt és van magyar hagyomány, elég önálló, erős, védelemre nem szoruló: a szüntelen megújulás a Nyugattal, a korral s a néppel való érintkezésben, szellemi közösségben és egységben; a magát nemzetinek szabadalmazott „hagyo­mány” egyaránt távol esik mindnyájától, Nyugattól, kortól, néptől; őrzi, hol védve, hol támadva, a magyar sorssal, az örökké élet-halál mezsgyéjén forgó tragikus nem­zeti tudattal semmi kapcsolatot se tartó maga koholta „nemzeti jelleget”, a maga örök időkre elkészített kis „ideálját”, kiegyezési gondtalanságát és problémátlanságát, a világ árjától elkerített kis idilljét jó szélmentes helyen. Arany útjának folytatása a néphez vezetett volna, mind mélyebbre, mind szélesebben; az ősi kincseket rejtő töretlen televényen gyanútlanul őrt álló „nemzeti-népi” irány nem folytatta az utat, s mint az egész életében egy helyen kucorgó mesebeli indiai koldus sose tudta meg, milyen kincseket rejt a föld a lába alatt, nemzeti-népi gyökértelenségének sejtelme nél­kül védjegyezte a magyar szellem és lélek monopóliumává a kedélyes dzsentris­kedést, a novellává és regénnyé dagasztott anekdotázást, és megalkotta népiességének legsajátabb műfaját, a népszínművet. Csak egy műfaj, de nem szabad kicsinyelni; az egész ország, a fővárostól, ahol külön színháza volt, végig a legtávolabb és legkisebb faluig, ahol műkedvelők gondoskodtak arról, hogy a fonal valahol el ne szakadjon, a felső tízezertől a legalsó rétegig, mind eggyé forrt, egy egész korszak lelke élt benne, olyan egységben, olyan kollektivitásban, amilyen csak a művészet legnagyobb korainak adatik meg. Egy görög kylixből rekonstruálhatod a görög világot, a népszínműből a kiegyezéses magyar világot. (Emberére váró hálás téma ez is.) A hagyományőrök, álnemzetiek menlevele és alibije nem így szólt: tudatlanok, műve­letlenek vagyunk, azok is akarunk lenni, tehetségtelenek vagyunk, gyenge dolgokat írunk, de azért csak hadd írjunk azoknak a rétegeknek, kiknek éppen ilyen kell, – hanem így: amit írunk, nem elmaradt, együgyű, csak más, mint a többi nemzeté vagy az itthoni „nyugatiasoké”, más, mert nemzeti, valami különleges érték, a mi specialitásunk, más mértékkel kell mérni, mint a többit, mert ebben a nemzeti a fő, de a többivel egyenlő értékű; s így vette be a tömeg, így nevelődött rajta, így szegődött mellé s így kapta meg ő is alibijét. Mikor végre megjött a hagyomány-gyökeres, a magyar, a nemzeti költő, Ady – éppen magyarságát nem ismerte föl a „nemzeti” irány. Ez nem meglepő; ez a természetes. Éspedig nem valami külsőséges, hanem megkerülhetetlen elvi okból, a műhöz viszonyulás módszeréből szükségképp folyóan természetes. Meg kell végre érteni, hogy olyan vitában, mely nem akörül dúlt, jó költő-e Ady vagy nem, hanem magyar-e vagy nem, a művészi kritériumot elvető vagy megkerülni akaró irány a tőle különbözőre csak azt felelhette: nem magyar. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert csak azt vizslatta, mi a magyar benne, mi nem, mi a nemzeti, mi nem, s csak ennek a kérdésnek kedvező elintézése után kerített volna sort a költő méltánylására – azért volt képtelen megé­rezni, megtalálni benne a magyart, a nemzetit. A nemzeti: művé átlényegült jellegze­tesség; ahol hiányoznak a mű megértésének, önmagában értékelésének föltételei, ahol lemondanak a mű autonóm értékeléséről, ott hiányoznak nemzeti jellegze­tes­sége megértésének és értékelésének föltételei is. A kettő elválaszthatatlanul egy, a második benne van az elsőben, mint jellem a tettben. S az is természetes, hogy ahol a nemzeti értéket így elválasztották a művészi értéktől, a szakadéknak a nonszensz már említett fejlődésének logikája folytán nőnie kellett. Elámulna Ady, ha morgó rozmárait turulként vijjogni, örököseiket a Sárga-tengerig terjedő Turán nevében ítélni és vezérkedni hallaná.

Hasonló módszerrel őrizte az irány a „hagyományt” a képzőművészetben is olyan sikerrel, hogy a magyar nemzeti formanyelvet kereső Lechnerrel kávéházi asztalra rajzoltatta épületeinek terveit, Szinyei Merse kezéből kiütötte az ecsetet, a nagybányaiak amúgy is megkésett mozgalmát sokáig elgáncsolta – de közben megé­pítette az Országházát, Halászbástyát, Szabadság teret, Országos Levéltárat, temp­lomok és bankok légióit históriai stílusokban, teletűzdelte a fővárost szobrok­kal, a képtárakat képekkel, mikben minden van, csak művészet és nemzeti nincsen. A nemzeti jellegnek a kárhozatos nyugati mételytől való megvédése azt jelentette, hogy például Pilotyt vagy Bouguereau-t utánozni szabad, sőt kell, de az élő európai művészet módján a kor lelkét magyar és európai formanyelven kifejezni tilos. Az irány szerint a „nemzeti” egy szóval azt jelentette: giccs; ami nem giccs, az nem­ze­tietlen; s akinek a giccs nem kell, az nemzetellenes, hazaáruló. Ez volt a hivatalos álláspont. Abban az időben, mikor ifjú koromban az új magyar művészetért s a mindent elárasztó és eltipró epigon álművészet ellen hadakoztam, a legilletékesebb szájból, a művészeti ügyek teljes hatalmú hivatalos intézőjének ajkáról nyílt alkalmam megismerni a hivatalos „nemzeti” felfogást – két órás előadásban, mely meggyő­zésemet célozta s az okokat firtatta, mért vagyok ellensége a „nemzeti művészetnek”; nem kisebb dologról volt akkor szó, mint arról, hogy „állami akció” – így nevezték – készült ellenem megfélemlítésemre és leszerelésemre.¹⁵ Bár az ijesztés nem fogott, az akcióból nem lett semmi, nemcsak azért, mert éppen akkor hosszú távollétre készültem, hanem inkább azért, mert a háborgó céhbeli hatalmasságok jól tudták, hogy akciójuk botrányba és nevetségbe fúlna, s olaj lenne a tűzre. Akkor a kritikának még volt súlya és szabadsága, s a hivatalos nagyságok beérték azzal, hogy gyártották a giccseket, festettek, szobrokat, épületeket csináltak, minden meg­rendelés, minden pénz az övék lett – hallgattak, akárhogy ütötték őket. Azóta e téren is nagy a haladás, megjött a szavuk, már nemcsak védekeznek, hanem támadnak, s hogy milyen érvek­kel és színvonalon, a művész-pörök megmutatták, egyben feltárva egyetemi tanárok, társadalmi előkelőségek nyilatkozataiban az egész uralkodó „nem­zeti” szellemet.

Ennek az iránynak korára esik az európai rangú, az európai művészetben elől járó magyar zene történetének kezdete. Két év múlva harminc esztendeje lesz, hogy Bartók és Kodály első népdal-füzete¹⁶ megjelent, s magammal vittem külföldre; amerre csak jártam, a dalokat mindenütt – megértették, már amennyire idegen az ennyire nemzetien sajátosat megértheti, méltányolták, megcsodálták. Azóta a magyar népi zenének páratlan kincsei kerültek napvilágra, Bartók és Kodály művei világ­szerte megtalálták az őket megillető megértést és elismerést – a hazai „nemzeti” ugyanolyan értetlenséggel és ellenséges érzéssel száll szembe velük, mint harminc évvel ezelőtt. Bőséges tapasztalatom van e téren; előkelő, művelt személyek, vitán felül magyarok, akik csalhatatlanul tudják, mi a „magyar”, mi a „nemzeti”, bár soha egy eredeti ma­gyar népi dalt nem hallottak, felháborodva mondják ki a szentenciát az egyedül igazán magyar zenére: nem magyar. Tanúja voltam, mikor egy Rippl-Rónai kiállítá­son¹⁷ Bartók a legremekebb magyar dalokat játszotta s utána kulturális ügyeink legfőbb gondozója, a kultuszminiszter, ezt a kérdést intézte hozzá: ugye, ezek oláh nóták voltak? (Bartók szikrázó szemmel csak annyit felelt: nem! – nemzeti istápolónk már sarkon fordult s ment is.) A magyar társadalmat könnyű volt megvédeni a magyar zene ellen, minden feltétel és hajlandóság megvolt benne; azt, ami dalban, zenében igazán magyar, egyáltalán nem ismerte, sohase hallotta, nem nevelődött benne, nem szokott hozzá, s annyira elidegenedett tőle, hogy képtelen fölfogni, képtelen benne a magyarra ráismerni. Csodálni való volna ez, ha magában álló tünet volna; de a szellemi életben nincsenek magános, elszigetelt tünetek, ugyanaz a szellemiség min­den téren csak édes testvéreket fiazhat. A „nemzeti” irány megalkotta a magyar zene ideálját is a szentimentális álnépdalokban, a népszínműi dalokban s a cigányzenében, melynél a magyartól nemhogy távol esőbb, iránta kevésbé fogékony, de vele ellentétesebb zeneiség nincs a világon. Ha van emberi lény, mely tökéletesen képtelen egy magyar kadenciát eljátszani, a cigány az. A kül­földi, aki romlatlanul és elfogu­latlanul hall először magyar dalt, talán különösnek, bizonyára idegenszerűnek hallja, de befogadja; a cigányzenén nevelt magyar fül képtelen befogadni. A cigányzenén kívül a hazai „hagyomány” is megtette a magáét, szentesítette azt, ami a veszedelmes Nyugatról már régebben átvétetett, mint a képzőművészetben a történelmi stílusok, itt már polgárjogot nyert, és gondosan leeresztve a sorompót az ugyanonnan jövő újabb áramlat előtt, kivéve, ha epigon; tehát: Massenet, Puccini igen, Debussy nem, s ugyanezért az idehaza újat teremtő Bartók, Kodály se. A magyar dalt, zenét, mint más téren se az igazi értékeket, nem tudta semmilyen rosszindulat, értelmetlenség vagy hatalom hódításában gátolni, mint tőzegben a láng, hol itt, hol ott lobban fel tüze az országban, s talán eljön az idő, mikor összeérnek a tüzek, s egyetlen örök és olthatatlan lobogásban világol e nép legtündöklőbb világossága; de a hódítás nem a „nemzeti” és hivatalos irány föleszmélésének, hanem minden talpalatnyi helyért folyó elkeseredett harcnak, apostolok áldozatos és szívós munkájának eredménye. A gya­korlat emberei vagy az esztéta lelkek, ki-ki a maga szempontjából, talán csak egy művészeti ág sorsát látják a magyar zene küzdelmében s eszerint nézik közömbösen vagy műbarát-lelkesedéssel; holott sokkal több annál. Nagyarányú gondolat és igazság, amit Berze Nagy János, a kiváló etnográfus és tanfelügyelő egy iskolalátogatás után a tanítónak fejtegetett, hogy ez a nemzet a népi dalban forrhat eggyé, s a népi dal lelkében megújulva, új életre kelve lehet naggyá. Sőt, azt hiszem, ha ennek a dalnak ereje mindenkit, de mindenkit áthatna, politikusokat, nemzetgazdászokat, írókat, egyházi embereket, tanárokat, tanítókat, az egyéneket és a tömegeket, a városokat és a falvakat, az ifjúságot és a gyermekeket, áthatná lelkük mélyéig, minden gondola­tukig, ha benne élnének eszméletük kezdetétől – ez az erő olyan hatalom volna, az akaratnak, érzés­nek, szeretetnek olyan hatalma, mely mindenkit egyesítve minden pusztító ártalmon győzni tudna; győzni az egykén, a kivándorláson, a földmíves proletariátus nyomo­rán, mert nem lehet ezt a dalt szerelemmel szeretni, ezt a cso­dálatos kincset a lélekben hordozni, ennek a kincsnek értékét tudni – tudni magunkra és magunkban, megváltó és fölemelő erejét érezni, átélni – s ugyanakkor ennek a dalnak népét pusztulni hagyni; s hiszem, ha ebben a dalban, mint egyetlen akarat, zengne az egész nemzet lelke, határok omlanának le tőle, mint Jerikó falai. A pepe­cselő s a szél járásával naponként kergő-forgó állítólagos reálpolitika helyett ez az igazi reálpolitika: a szellem, a lélek realitásának politikája. Azt mondja az evangélium egy helyen Jézusról, „nem is tőn ott sok csodát az ő hitetlenségök miatt”.¹⁸ A csodatételnek is föltételei vannak, de a csodatevő erő itt él közöttünk – legyenek meg föltételei, s a csodák megtörténnek. A magyar népi dal világ csodája, páratlan nagyszerűség, olyan örökség, amit nem pótolhat semmi, a lángésznek semmilyen alko­tása, benne örök jelenként él a múlt lelke, ő a mi lelkünk anyja, őse, benne érezzük mindazt, amiből lettünk, halljuk, amit már nem is tudhatunk, csak sejthe­tünk, mint lelkünk legmélyebb rétegeit; a tökéletességnek felülmúlhatatlan csodája, amilyen csak az lehet, ami nem egy ember műve, hanem ezer meg ezer lélek formálta századokon át, s azt, ami valaha talán egyén műve volt, személytelenné és egyetemessé magasz­tosította, s ez az, aminél a művészetnek nincs feljebbvaló csodája; ősi valóság, érzékelhető valóság – több, mint művészet – a lélek mitikus világából, mikor nincs külön szó és külön ének, külön gondolat és érzés, racionális és irracionális, szellem és érzék, ösztön és tudat, nincs külön külső és belső világ, hanem elválaszthatatlan egységben él minden, s minden hang, szó, mozdulat, tánc egylényegű nyelve ugyanannak a valóságnak; s mivel ebben az ősi egységben nem mint megszervezett egységben, hanem olyan organizmusban él együtt minden, amilyen az egyén, de végtelenül tágabb, századokat és számtalan egyént befogadó határok közt, azért megnyilvánulásai minden egyénét meghaladóan változatosak és kimeríthetetlenül gaz­dagok. Csak ha már legalább az eddigi gyűjtés kezünkben volna, a dalok vala­mennyi ismert változatával, alkothatnánk megközelítő fogalmat a változatosságról és gazdag­ságról. Rengeteg még a kiadatlan, de ami eddig hozzáférhető, az is megújít­hatja életünket, a székely és dunántúli balladák, Molnár Anna, Kádár Kata, Rossz feleség. A hegyi tolvaj, Fehér László, a bukovinai csángó, a csíki, a Zobor-vidé­ki, a somogyi dalok, az ormánysági változatok, a Magyar Ilona-nóta (Magos a rutafa …), a gyermek­dalok, az olyan utolérhetetlen tökéletességig, egyszerűségig, tömör­ségig csiszolódott dalok, amilyen a csíki két strófa: Tőlem a nap úgy telik el, Ha fel jő, alig halad el, Nem virradok örömömre, Nem sötétülök kedvemre. Reggel, napfeljőte előtt, Könnyemmel megmosdom előbb. Este, nap-szentület után, Könnyemmel áztatom párnám¹⁹ – nyolc rövidke sor, de ha költő volnék, minden művem odaadnám érte s dallamáért. Íme, amiért érdemes magyarnak születni és magyarrá lenni. S ennek kell itt a napfényre jutásért, megértésért, saját hazájában honáért tusakodnia. A hivatalos „nemzeti” irány? A bukaresti Akadémia már rég kiadta Bartók erdélyi román gyűjtését,²⁰ a magyar Akadémiának még nem volt gondja és pénze a magyar gyűjtés korpuszának kiadására.

Ennek az iránynak korában hagyták úgy magára a legnemzetibb tudományt, a néprajzot, hogy életét éppen csak tengetni tudta és tudja, magánosok támogatására utalva. Amilyen lehetetlenség a nemzeti tudat történelmi tudat nélkül, olyan lehe­tetlen a nemzeti teljesség a nép ismerete nélkül. Hogy milyen fokán állunk ennek az ismeretnek, már utaltam rá; az irány kifüggesztheti a táblát uralma színhe­lyére: ismeretlen ország, ismeretlen nép. Amit az egyetemeken, középis­ko­lák­ban, tanító­képzőkben első helyen kellett volna tanítani, hogy átmenjen az egész nemzet életébe, vérébe – egyáltalán nem tanították, legalábbis a legutóbbi időkig, amikor végre a néprajz katedrát kapott Szegeden, s magántanár és megbízott előadó képviseli a pesti, debreceni egyetemen. A többi iskolában híre sincs. Diákkoromban tanultuk, hogy Uruguaynak hány kilométer hosszú a vasúthálózata és hány főnyi a szarvasmarha-tenyészete – de hogy a mi népünk milyen módon él, mik a szokásai, hagyományai, milyen szellemi javakat, milyen művészetet termel, hírét se hallottuk. Tudtommal – Keleten a helyzet változatlan. Néprajzi gyűjtés, néprajzi múzeum számára a legkisebb dotáció kerülközött; mindenre telt, erre nem. A szellemi termékek tára: a Magyar Népköltési Gyűjtemény néhány kötete a hézagosság, csene­vészség siralmas példája;²¹ az ország feldarabolásával s a különben is megváltozott viszonyokkal örökre elvesz tömérdek érték, amit még pár évtizede meg lehetett volna találni és menteni. Nagy buzgalommal és fáradsággal összeszedegetett tárgyi néprajzi gyűjteményünk a városligeti Iparcsarnok hodályában (más hajlék nem akadt neki) kushadt, míg az elemek pótolhatatlanul el nem pusztították egy részét.

Ez az irány óvta a magyar szellemiséget a vállalkozástól, mely nélkül a szellem nem eszmélhet magára, élete nem bontakozhat ki és nem zárulhat teljes egésszé, a filozófiától. Köztudattá tette, hogy a filozófia meddő fogalom – hüvelyezés, ráérő német szobatudósoknak való problémacsinálás ott, ahol nincs is probléma, s min­den filozófia koronája, a bölcsességek bölcsessége a magyar „józan ész”, különösen a paraszt józan okossága. Legfőképp óvta pedig a magyar jellegtől idegen s ránézve vészes „homályos”, „ködös” metafizikától. A maga fantáziatlanságát, problémát­lan­ságát, szűk látókörét azonosítva a magyar jelleggel amennyire ellenezte a végső kér­dések „haszontalan firtatását”, oly lelkesen javallta és hozta be a rontó Nyugatról a földhöz ragadt, olcsó pozitivizmust, mert ez „megfelel” a józan magyarnak.

A vallásos szellemet hasonló recepttel őrizte meg a „túlzásoktól”. A magyar, eszerint, józan és „bigottságra” hajlamtalan lévén, olyan keresztyénséget, olyan evangéliumot kell neki adni, melyről gondosan lenyírták az e világba nem való, megvalósíthatatlan, az életben használhatatlan „szélsőséget” és „vallási rajongást”. A metafizikát az okkultizmussal, a misztikát a misztifikációval, a hitet a hiszékeny­séggel egynek vevő s e fogalmakat gondtalanul egymás helyett használó irány felállí­totta a „józan vallás” ideálját, mint az egészséges magyar ész és kedély számára legmegfelelőbbet, és kitenyésztette például a magyar kálvinizmusból azt a típust, mely a vallástalan vallás magaslatáról legmagyarabb magyarsága büszke tudatával nézi le a „vakbuzgóságot” és „kegyeskedést” – a valamennyi vallás között predesz­tináció- és sola fide-tanával²² talán a legirracionálisabb mélységekre építő kálviniz­mus cégére alatt. Eszerint nem az evangélium a mértéke a magyar szelle­miségnek és ítéltetik meg azzal, milyen mértékben képes az evangéliumot hordozni, magáévá tenni, a maga szellemi sajátosságát benne megformálni és hozzánőni, hanem ellenkezőleg a józan ész, a „magyar ész” mértéke az evangélium e helyen való érvé­nyességének – az evangéliuménak, melyről Pál apostol a józan és okos korinthu­siakhoz egymásra halmozott és zsúfolt sorokban küldi a minden józan ész ellentétét, megcsúfolását hirdető üzenetet „a keresztről való beszéd bolondság ugyan … nem bolondsággá tette-e Isten e világnak bölcsességét … az igehirdetés bolondsága … a zsidóknak botránkozást, a görögöknek bolondságot … az Isten bolondsága …”²³ Verbum crucis, stultitia.²⁴ A magyar jelleget idegen mételytől gondosan óvó „nem­zeti” irány sikeresen védte meg magát a magyar bölcsesség-ideál fölállításával: „nem­zeti” alapon fölmentette magát az evangélium s a kereszt alól, kitűnő alibit talált a maga igazolására. Az alibi logikája találékony és következetes. S az is logikus, hogy mikor fölkelt a józan észnek megfelelő pogányság csillaga, örömmel üdvözölte, noha nem Keleten, hanem Nyugaton kelt föl, s Wotanról jutott eszébe a fehér ló vérét áhító külön magyar isten.

 

VI.

 

Folytathatnám, de tán ennyi is elegendő. Nem is a számbeli teljesség a fontos, hanem hogy magát a szellemet lássuk működésében és ágazataiban, az egészet szer­ves és következetes egységben. A paródia nemcsak teljes, vonásról vonásra hiány­talan ellenképe az autentikus nemzeti szellemnek, hanem tökéletes is. A nemzetinek nem okvetlen ellentéte a nemzetközi; nagyon jól elgondolható az utóbbinak olyan formája, mely a nemzetinek mintegy folytatása, s megbecsüli és megőrzi mindazt, ami a nemzetiből megmaradásra hivatott. Föltétlen és elvi ellentéte az álnemzeti, mert nem lehet valami csak ál, anélkül hogy egyben ellentétes is ne legyen; s ezért az álnemzeti a tulajdonképpen nemzetietlen, sőt nemzetellenes, mert a nemzeti problémák és föladatok helyére a nemzeti életet gátoló, hátráltató elzárkózást, élettelen álideált, meddő jelszót, a cselekvés alól felmentő alibit, hazug hagyományt, fejlődni nem akaró önelégültséget, gyilkos giccset állítja; mint ahogy az álművészet, s nem a művészet hiánya művészetellenes, s mint ahogy ellentéte a növekedésnek a zsugorodás, haladásnak a hátrálás, noha, vagy éppen mert a zsugorodás és hátrálás is a mozgásnak valamilyen formája. De azért még ebben az álnemzetiben, a nem­zetietlenben és nemzetellenesben is van valami sajátos „nemzeti” jellegzetesség. A paródia tökéletességéhez tartozik, hogy nemcsak a pozitívben, az alkotásban ér­vé­nyesül a nemzeti, hanem a negatívban, a nem-tevésben, nem-látásban is a „nem­zeti” gyanánt szabadalmazott jelleg, abban, ahogy nem tesz, nem lát valamit, a rosszul-csinálásban, ahogy rosszul csinál valamit, tehát az álnemzetiben, azaz nemze­tiet­lenben, nemzetellenesben: „nemzetien” nemzetietlen és nemzetellenes. Ad absur­dum célhoz érkezése a premisszának: a tökéletes nonszensz szükségszerű logikus követke­zése a kiindulásnak, koronája és kupolája az egész épületnek. Das Unzulängliche, hier wird’s Ereignis.²⁵ Olyanféle ez, mint a különösen a múlt század közepe óta világszerte viruló emlékműszobrászat, a Kossuth-, Garibaldi-, Vilmos- stb. szobrok, csináltatóiknak és csinálóiknak egyaránt sejtelmük sincs szobrászi problémákról, s arról, hogy milyen sajátos szobrászi föladatot jelent az emlékmű, de ez nem baj, csak megálljanak a szobrok, hazafiasak, s ha sok pénz van, minél nagyobbak, azaz, minél „monumentálisabbak” legyenek; nem baj, ha nem művésziek, csak „nemzetiek” legyenek; s valóban, bár mindnyáját ugyanaz a szellem, ugyanaz a logika szülte, bár mindnek ugyanaz a „stílusa”, mint nagy korszakok egyetemessége idején: a művészi­etlenségben, a művészileg nonszenszben, a monumentális szobrászat nagy nemzet­közi paródiájában is kiütközik nemzetenként a sajátos jelleg, a módban, ahogy egyik is, másik is a „nem művészet, de nemzeti” elvét és ideálját sajátlagosan alkalmazza.

Ez a példa utal rá, hogy másutt is él hasonló „nemzeti” szellem. Kétségtelen a hasonlóság, viszont a különbség is. A nemzeti élettel általában együtt jár a nemzeti tudat féltékenysége kifelé, konzervativizmusa befelé, s ez a kettő gyakran ugyanazt a dolgot jelenti más-más oldaláról tekintve. Kínálkozó analógia, mint a legféltékenyebb és konzervatívabb magatartás mintája – már ti. ahol ilyen – a francia. De az analógia, ha részben találó, más részben csak látszólagos. Ismeretes a régi harc a Sorbonne elgermanizálódása ellen, s például Lemaitre polémiája az északi írók, Ibsen ellen. De itt valóban egy határozott szellemiség védekezik a másik szellemiség ellen, a francia stílus az ellen, amit német rendszer-erőszakolásnak, homályosságnak, északi ködnek stb. nevez. S nem azt mondja, hogy a német vagy északi dekadens, korcs, erkölcs­telen, hanem annyira más, mint ő, hogy hatása ránézve ártalmas. A maga szem­pontjából élesen bírálja, cáfolja, s meg akar maradni a maga igaza vagy vélt igaza mellett. (Azért a német filozófia hatását, ha nem akart egyáltalán lemondani a filozófiáról, mégsem kerülhette el, mert ez sokáig nemcsak német, hanem az egyetlen élő, megkerülhetetlen problémákat hordozó filozófia, s hasonlóképp a német zene is megtermékenyítette.) A mi kiegyezéses nemzetieskedésünk az improduktív, mozdulni, látni, lenni nem akaró álnemzetit védi az egészség nevében a beteges, bomlott lelkű, forradalmi Nyugat ellen, részben a maga ihletéből, részben idegen kaptára, s végre a keletiség jelszavában megkapta készen német importként a szellemi és erkölcsi talapzatot, ahonnan Nyugatot nemcsak elvetheti, hanem mint alacsonyabb rendűt megvetheti. Szintúgy elüt egymástól a hasonló vonásokat is hordozó két konzervativizmus alakja: amaz általában ragaszkodás valamilyen régi stílushoz, világnézethez, erkölcshöz, melyről természetes, hogy nemzeti vagy azzá vált, s mikor nem kifelé védekezik, hanem bent föllépő valamilyen újjal kerül szembe, ellenzi, mert új, szokatlan, érthetetlen, szerinte művészietlen, erkölcstelen stb.; emez, a mienk, befelé tekintve is, elsősorban a „nemzetit” vizslatja, s minden­ben, ami új, forradalmi, ha mégannyira magyar is, a nemzetietlent, nemzetellenest szimatolja; ami a nemzetről, magyarságról, a magyar szemléletről, intellektusról, temperamentumról, vallásról, erkölcsről, a magyar úrról, parasztról örökérvényűen megalkotott ideáltól eltér – bármennyire megváltozott közben a valóság maga, s az ábrázolás szükségképp más ábrát mutat –, nemcsak a hagyományba, hanem „nem­zetibe” ütközik, ellensége a „nemzetnek”, s a nemzetgyalázás vádját vonhatja magá­ra. (Berzsenyi, Kölcsey, Széchenyi, Petőfi ma …) Bármerről közelítünk ehhez az alkathoz, mint elvet, értékmérőt, ítélő-fórumot a „nemzetit” találjuk benne, újabban a keletit, a turánit. S csak ezt akartam érzékeltetni a néhány példával, hogy mennyire azonos a lényeg a jelszók alatt, alapjában mennyire változatlanok a tömegek föntről lentig, sőt a lényeg a keleti jelszóval mennyire kiélesedik.

Másutt is mérkőzött a nyugati-keleti ellentét. Oroszországban sokáig szemben állt a nyugatosság és ószlávizmus, és Dosztojevszkij emennek oldaláról támadta amazt. De Dosztojevszkij konzervativizmusa és keletisége nagyobb forradalom minden nyugatosságnál és minden nyugati forradalomnál, mert nem társadalmi viszonyokat, külső kereteket rendít meg új vagy legújabb elvek szerint, hanem azzal, ami fölötte van réginek és újnak, mert a mindig meglevő végsőket szaggatja föl, az örök evangéliummal forradalmasítja az emberi lelket, s az európai civilizációval és „haladással”, az egész Európával, mely csinált pszichológiát psziché nélkül, logikát logos nélkül, etikát jó és rossz nélkül, társadalmat ember nélkül, államot nemzet nélkül, keresztyénséget evangélium nélkül, teológiát Isten nélkül, a technizált, mechanizált, atomizált Európával szembeteszi a lélek valóságát. S a keleti serpenyőbe veti a Karamazovokat, Tolsztoj ugyanoda helyezi a Háború és békét, s ha nem elég, mellé az evangéliumot. Itt, nálunk – Nyugat ellen tették a kiegyezési nemzeties­kedést, végül a turanizmus légvárát, pogányságot, japán atyafiságot, fajvédelmet, s ami köd és jelszó a német Nyugatról, csak ide áradt. Nyugat és Kelet szellemének-lelkének ellentéte termékeny, gazdag dialektikus párbeszéd; dialektikus ellentét helyett a puszta elzárkózás, megfogható pozitívum helyett a szétfolyó köd kivonja a talajt termékeny vita lehetősége alól.

Amiről eddig szó esett, nem önmagáért érdekel itt, csupán szükséges háttér annak megvilágításához, hogy’ s mint csöppen be hozzánk a nemzeti öncélúság jelszava, a múltból, az előzményekből s a jelen lelki előkészítettségéből lehet megér­teni a kritikátlanságot, mellyel megvizsgálatlanul bebocsátották, s a lelkesedést, mellyel üdvözölték.

Róla ezután.

 

---

 

Jegyzetek:

 

1 Válasz, 1934. máj. I. évf. 1. sz. 2–23. Ld. még: Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970. Vál., szerk., a jegyzeteket és a bibliográfiát összeáll. Tímár Árpád. Budapest, 1876. 153–184., 662.

2 mintájára, példájára

3 Klebelsberg Kunó (1875–1932), művészet- és kultúrpolitikai tanulmányaiból, beszédeiből több kötet is megjelent: Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai. Budapest, 1927.

4 Máté 12:45.

5 Aki a nagy Lemondást tette gyáván (Dante: Pokol, III. 60. Babits Mihály fordítása).

6 jó vagy rossz – az én hazám

7 a rossz, a helytelen is jó

8 az ész csele

9 a gondolatnélküliség, az értelmetlenség csele

10 a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hirlap

11 Vadnay Andor (1859–1901) politikus, közgazdasági író

12 Vadnay Andor: A Tiszamellékről. Tanulmány az alföldi munkáskérdésről. Budapest, 1900. 118.

13 Az 1930. évi Népszámlálás. I. rész. Demográfiai adatok. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 83. kötet. Budapest, 1932. 3.

14 Szabó Pál Zoltán: Honismeretünk borzalmas hiánya. Magyar Szemle, 1934. márc. XX. kötet, 3. sz. 274–276.

15 Fülep feltehetően egy Lippich Eleknél 1906-ban vagy 1907-ben tett látogatására utal. Koronghi Lippich Elek (1862–1924) költő, művészeti író akkor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képzőművészeti ügyosztályának vezetője volt.

16 Magyar Népdalok. Énekhangra zongorakísérettel. Közlik Bartók Béla és Kodály Zoltán. [Budapest, 1906.]

17 Rippl-Rónai kiállítása 1915 októberében volt az Ernst Múzeumban, a műsoros estről így tudósított a Világ c. lap: „Művész-matiné a Rippl-Rónai kiállításon […] amelyen Móricz Zsigmond és Bartók Béla vettek részt […] Bartók magyar rapszódiái közül játszott el egyet és bemutatta folklorisztikus gyűjteményének néhány érdekes darabját. […] az előkelő közönség soraiban ott láttuk Jankovich Béla közoktatásügyi minisztert is.” (Világ, 1915. október 18. 8.)

18 Máté 13:58.

19 A népdalt Kodály Zoltán gyűjtötte 1910-ben a Csík megyei Gyergyószentmiklóson (Kodály Zoltán: A magyar népzene. Budapest, 1960. 133.)

20 Cantece poporale romanesti din comitatul Bihor (Ungaria). Bucuresti, 1913.

21 A Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyama – a reformkori kezdetek után – csak 1872-ben indult, Arany László és Gyulai Pál szerkesztésében. Első két kötete 1872-ben, a harmadik azonban csak tíz évvel később, 1882-ben jelent meg. E sorozat utolsó, XIV. kötete 1924-ben látott napvilágot, Fülep cikkének írásakor tehát újabb tíz év telt el publikáció nélkül.

22 Az „eleve elrendelés”, illetve az „egyedül a hit által” való üdvözülés tana.

23 I. Kor 1:18, 20, 21, 23, 25.

24 A kereszt szava ostobaság.

25 „itt lesz a csonka ép” Goethe: Faust. A tragédia második része, ötödik felvonás. Johann Wolfgang Goethe válogatott művei. Budapest, 1986. 511. Kálnoky László fordítása. – Csorba Győző fordításában: „Itt teljes lesz mi ott / Elégtelenség”. Goethe: Faust. Helikon klasszikusok. Budapest, 1959. 426.