Marno János: A hüllő tévedhetetlensége

Marno János

A hüllő tévedhetetlensége

 

 

A zene haláltusája

 

Október, délután hat óra körül,

s a levegő éppen még meleg, a nő

pedig már fázós – ám most, a kora

nyári hűvösségben a nád s a sás

hegyén a meg-megülő madárrajból

rajzolódnak ki az éjszakára el-

némuló kottafejek; nyűgösödni

kezd a gyerek, éhes, vagy azért, mert már

összevissza ette magát, s untatja

meg nyugtalanítja a teltségérzet;

okádná ki, mielőtt visszaülnek

az autóba, melyet az anyja vezet.

A férfi fullad, nézi csak a lombok

húsán szunnyadó szelet, a bolondot.

 

 

Merülő labirintus

 

A nő tekintete mélyről ismerős,

mélyebbről, mint ameddig merülhetek;

szemhéjam, megmondtam, lezárva, csak

forgolódjék a szemgolyóm odabent.

Ujjbegyem a járomcsontját éri,

mire egymásnak esik két ősember,

dorongokkal, melyek csapást mérni

hivatottak a fejre vagy a törzsre,

erre vagy amarra, épp a dorong

fejétől függően. A füle oly

parányi, finom, hogy beleférne

a fülembe, illeszkedve halló-

járatomhoz, melynek sehol sincs vége,

vagy ha mégis, az már egyikünké se.

 

 

Csapda

St. Auby Tamásnak

 

Hivatalos becslések szerint az

emberiség háromnegyede gonosz.

Németországban 83%-a.

Az egynegyed része tehát, ami

Németországban 8%-kal

kevesebb, komoly fenyegetettségben

gyakorolja az emberségességet,

és nem is igazán ép lelkiismerettel,

hiszen maga az emberségesség

fogalma nagyobbrészt a gonoszság

párlatát tartalmazhatja csak, kivált

amikor ez a párlat egy lélegző

szájból csapódik le a vidéket végig-

mustráló ablaküvegen. Ó! – oszlatja

el ilyenkor betűző ujjaival az utas

a homályt –, mit fűzhetnék hozzá én ilyen

pokoli csapdához a saját nevemben!

 

 

A hüllő tévedhetetlensége

 

Álmomban hüllő lehettem, kezdhettem

mindent elölről, kúszás egy kertben,

füve és fái régről ismerősnek

tűntek, és a férfiak! karjukon karcsú

ujjakkal s csuklóval, selyem csipke-

kesztyűvel, mely lehet fehér, halvány

rózsaszín, halványabb a hűvös hajnalnál,

vagy tejszínsárga, mint némely szőke haj.

S a kert végében, odalent, egy csepp

tó, és a tóban egy tolószéknyi szűk

sziget, a szigeten Kertész Imre

beszél, magában, s a körégyűltekhez.

Vagy mégsem biztos, hogy egészen ő az.

Talán rosszul látom az álmomat.

Még nem látom be, hogy nem őt látom –

a kísérteties hasonlóság miatt;

várnom kell hát, míg félig ráébredek,

hogy mindenfelé kísértetek járnak.

Ideje a pop szakmában jártasságra

lelnem, mert ez az alak kalimpálva

a levegőbe vonít, felső ajkát

ráhúzva az ínyre, hogy mindkét lapát

metszője mintha harapni készülne.

Ez a látszat. Mely kizárja, hogy Kertész

Imre lenne, vagy az ő stílusához

egy másik, közeledő szerző. A haj-

viselet viszont hajszálra ugyanaz!

Őrjítő megegyezés a kopasz

homlok és fejtető után a tarkóra

ránövesztett agyalapi hajzat

formája és viselete között.

A dal a fáradtságnak s a hűségnek

iparkodik szárnyakat kölcsönözni,

teljes odaadással. Ami ellent-

mondást rejt magában, ezt mindannyian

érzik, a hatás mégis elsöprő és

leírhatatlan. Szorulni látszik a

közönség gyűrűje a tavacska

körül, és tágulni egyidejűleg,

ami nekem mint egyetlen hüllőnek

a jelenésben a pusztulást is

jelentheti, úgy, hogy megfojtom magam.

A Kertész fejű popsztár teste össze-

törpül a dal előrehaladtával,

míg a feje többszörösére dagad.

Mellkasom egy óriási üres seb.

Amilyen a hajnal most a kertben,

és az égalján is feltűnni látszik

a vörös törpe óriás az alvadtvéres

fejével.

 

 

Gondolkodom, tehát nem vagy

 

Tökvelővel etetem magam, Uram.

Az ukrán nyomort bemutató filmet

végül mégsem találtam elég meg-

rendítőnek, kivétel a ragyás képű

ételhordó bringás férfi a szeretet-

szolgálattól, ő megülte – s még most is

üli – a gyomromat és általa                                                                        

a szívemet, ám a nyomorszint úgy

(szóismétlés!) általában nem hatott

rám (szóismétlés még egy!) egyáltalán,

Uram. Érzéketlenné tettek talán

(érdekes, itt nem mondanám, hogy szót

ismétlek) a körülmények. Melyek

lesújtóak s elgondolkodtatóak.

Most hát tanakodom, Uram, kókadozó

fővel, azt gondolom, tehát inkább nem vagy,

mint vagy.

 

 

A tökvelő

 

Hajnali kettőre járt, mikor megkordult

a gyomrom. A valóságban, azt mondják

a szakemberek, nem onnan, hanem

mélyebbről jön, a vastagbél felszálló

ágából a morgolódás. Trehány szó-

használat, valahol itt belül tudom,

mégsem teszek semmit ellene. Megyek

a tar fejem után, és feltúrom

a hűtőszekrényt a tökvelő után.

Ezúttal hát duplán forgatom a nyelvem

elhanyagoltan. Csakhogy valóban a

hűtőben matatva pont a vakondra

gondoltam, Uram, mint gyökérzetedre,

s egyszersmind mint ellenlábasodra,

ki tekintetét inkább a földbe fúrja,

semhogy fölemelné terád. A velőről

meg mit mondjak még? Kenyérre kenhettem

kevés üggyel-bajjal, és faltam, faltam

azon hidegében.

 

 

Abrosz

 

Én sem vagyok valójában, Uram,

vagyis egy húron pendülünk, nemde,

a nem-et és a de-t összecsirizezve.

Egy barátomnak írtam erről az éjjel,

nem egészen tiszta lelkiismerettel,

lévén beteg ő is, mint magam, s mint te,

ha a húrokat itt szürke hurokra

szűkítem. Tudom, Uram, nem vagy híve

a kerekítéseknek, a keréknek,

mely kátyút kátyúra váj az elménkbe,

holott nincs is éppen hova mennénk

az esetek többségében. Ennénk

velőt idehaza, biotojást rá-

ütve – ha volnának ily nyersanyagaink;

de hűtőnk üres. És jobb is így, lévén

az áram kikapcsolva, bármi degesz

csak ránk romolna, élemedett árny-

foltokra, melyeket semmi vegyszer nem

szed ki az abroszból. Velünk együtt kell

a végén neki is az asztalról lekopnia.

 

 

Átkellemesülés

                                              

I’m pickin’ up good vibrations…

(Beach Boys)

 

Ki élelmesnek gondolja magát, és

büszke rá, mert erényei közül

ezt tartja a legtöbbre, ki kórosan

élhetetlennek, és fékezhetetlenül

kérked is vele. Sikk volt náluk, sikongja,

a koplalás. Felkopott, mutatja, az álluk.

És a házuk közben átjáróház,

a falu többszáz lábának a számára,

s az álmai, manapság, százlábúakkal

tele. Az élelmes szemében ez semmit

nem jelent. Ahány láb, annyi szokás –

vethetné oda. Nevetve. Néhányan mi is

vele nevetnénk. De beleborzongunk

a gondolatba, hogy a lábunk között száz-

lábúak rohangászhatnak. Mintha fény-

sebességgel tűnnének fel s az árnyukéval

tüstént tova. Ilyenkor tűkön ülve

mondja ki-ki a magáét a továbbiakban,

senki sem figyel igazán oda,

a büszke valami rágcsálnivalót

enne, a kérkedőnek hirtelen kiszárad

a szája. De ne szaladjunk mindjárt

ennyivel előbbre. Várakozzunk titokban

türelemmel magunkban, míg a borzongás

alább nem hagy, vagy csak úgy magától

átkellemesül. Mint egy borzalmas (régi)

sláger hatvan év alatt.

 

 

Kezdhetek mindent elölről

 

Idén a Nap túl hevesen sütött,

szénné égtek a muskátlijaim.

 

 

Mondja

 

Igen, jó volt a nyár, köszönöm, jó

rövid, nem húzódott túl soká, jól

elrepült. Voltak persze húzósabb

napok is, meggyulladt rajtam a ruha,

lyukat égetett a Nap a blúzomba,

minden macskát feketének láttam

az aszfalton, a vérében kinyúlva,

s hamuszürkének otthon az enyémet

majdnem minden este. És most meséljen

Maga. Maguk is beáztak az éjjel,

és elment az áram, és megszakadt

minden kapcsolatuk a világgal?

Vagy Maguk nem is élnek olyan mélyen?

Csak az égadta sötétben kellett

ez egyszer reggelig kibírniuk?

 

 

Privát premier

 

Jó, hogy kérdezte. Mert jobban bele-

gondolva, most már biztosan mondhatom:

el vagyok ájulva tőle. Maga is el fog

ájulni, ha látja. Mintha egy lyukas

garason keresztül kémlelné a teret,

mely lehet szűkös utcácska, lehet

öblösebb templomtér vagy modern közösségi

park, nem fogja könnyen megítélni,

és épp ez az izgalmas benne. Hangokat,

különféle zajokat hall majd a vizslatás

közben, mintha magát vizsgálnák

abban a steril mágneses csőben,

ahol Schrödinger macskája, mint az enyém is,

egyszer csak felszívódna. Maga és én

csak azért nem, mert ahhoz mi végig

el vagyunk ájulva. Nem vagyunk magunknál,

és valljuk be, ennél jobb az életben ritkán

esik meg a súlyos vagy legalábbis

nem habkönnyű betegekkel, amilyen például Maga,

vagy a Maga szemében én is lehetek.

Legyünk egyenesek. Magát nem vonzza

a mozi. Én viszont boldogan beleveszek

az üres nézőtérbe, mert bátran mondhatom

üresnek azt a termet, ahol rajtam kívül, és

több székkel és széksorral távolabb tőlem,

talán még öten vagy heten ültek. Ültem

ott tehát elhagyott vadvirágszál gyanánt,

mely ha bármilyen szándékkal közelítenek hozzá,

bogáncsot ereszt, és úgy kapaszkodik meg

a férfi nadrágszárán. A férfi felőlem

lehet nő is, átmenet a kettő között, tök

mindegy nekem, engem egy gyerekkel, vagy több

gyerekkel akár, nem lehet megetetni.

Kirándulnak a gyerekek! Ránduljanak csak,

és csörömpöljenek alumínium

edényeikkel a tisztáson, ahol Maga is meg-

fordult néhányszor gyerekkorában. Lehunyom

a szememet és ott látom Magát nyolc-tíz

évesen, szandálban, rövidnadrágban. Tetszik

nekem. Gondolom, én is tetszenék

Magának csukott szemmel. Pokoli zajban. Ahogy

intek, hogy jöjjön utánam, tartson velem

az üres nézőtéren, és főleg ne féljen, ne

féljen tőlem, sem attól, hogy megőrülhet.

Előbb ájul el ismét, megígérhetem.