Agár
Giacometti agara. Kései lelet,
nálam úgy 2010 körül bújt ki a földből,
egy koszlott kutyafuttatóban;
lihegve haladtam el mellette, megroppant
bizalommal a gerincem, a hörgőim,
illetve a rekeszem épségében, és
az agáréhoz hasonló, ám annak fennséges
méltóságát nélkülöző lábakon
szédelegtem el a drótfonat mentén.
Egyáltalán, mi jót, mi felemelőt
mondhatnék a lábamról, azon túl,
hogy nélküle mégsem menne fölkelnem
egy padról, odalépni a futtató kerítéshez, hogy
tüzetesebben szemügyre vehessem
Giacometti agarát. A vérképem tegnap
fényesre sikerült, eszerint egyelőre
semmi végzetes. Ez az agár pedig
valószínűtlenül mentes a rozsdaszíntől
(milyen nemes egyszerűséggel kerültem kijátszani
itt a szójátékot a rózsaszínnel!),
ellenben sugárzik belőle a salak-
színűség, ami a titkos kiégettségnek
olyan eredendő méltóságot kölcsönöz.
Figyeljünk a szavakra: eredendő és kölcsönös.
Nem kölcsönöz tehát ismét, hiszen már kölcsönös.
És a kettő között magasodik a salakhegy,
fenségesen, azaz titokzatosan.
Edényleletek
„Edényekből magányos fuvola stb.”
Tandori Dezső
Dr. Kralovánszky Alán emlékének
A régészt téveszméje vezérli,
mikor edényeket ás ki a földből,
mivel az edényeket árulkodónak
nézi. A régiek szent vagy/és alantas edényeinek.
Magam, a pillanat foglyaként, szeretek rögtön,
de különösen az estebéd végén
az edényből enni, nekiesni előbb, majd
kapargatni belőle az odakozmált
rizseshúst vagy tésztát, csikorgatni
az ócska fémfalon a kanalat vagy villát,
ameddig csak le nem sorvad tőle
a maradék fogamról is a maradék ínyem.
A földből kiásott edény azonban egészen
más tészta. Nyoma nincs benne már
semmiféle húsnak, sem zöldségnek,
s főleg nem levesnek vagy főzeléknek,
amiket ötven évvel ezelőtt még a vonattól
jövet egyenesen a tűzhelyről tömtem
magamba, többnyire kihűlőben
jócskán, és mindig megkezdetlenül.
Nem tudom, a többiek hol lehettek ilyenkor,
hol ehettek, ha már az étkezés olyan
nélkülözhetetlen feltétele a létezésnek.
Ma egy sem él közülük, mégsem hiszem,
hogy ezért látom egyedül megérkezni
magam a házba, benyitni a konyhába és odalépni
a hideg tűzhelyen ott hagyott hűlő
paradicsomos krumplis láboshoz. Mintha időközben
elástam volna őket mind az emlékezetem
konyhakertjében, mely egyben baromfiudvarom is,
Giacometti-vágyamnak engedve, evő-
eszközzel a szájukban vagy a kezükben,
s penészfoltokkal a paradicsom színén;
egyikük-másikuknál a szájpenész tünetét
sem érzem kóros túlhabzásnak, a nemlétben
közelebb kerül az ember a természethez,
anyám kivételével, akit nem találok
emlékezetem konyhakerti földjében
az enyéim között, sőt, még a tekintetét sem
sikerül felidéznem, beleolvad a falut
környező domborzat idomaiba, el-
testiesül, majd tovatűnik észak felé, amerre
a vasútnak is kiutat kínál egy selyem-
övnyi szélességű, sápadt síkság,
sárgás búzatábla, aranyló repceföld.
Irgalom
Barnás Ferencnek
Embererdő. Fekszem, kilencévesen,
alulnézetből, mint a Kilencedik
Kispöcse, és nem látok el a rohadt
fejemig. Rücskös vagyok, mint egy szobor,
hatalmas talapzattal ellátva, és
gyűlölettel a csecsemők iránt,
akik a szomszédban gyűlnek ilyenkor
össze, ordítozva, mintha üldözné
őket a Szörny, akit cserbenhagyva
jöttek néhány napja erre a mocskos
világra, és így most okkal érzik
bekerítve magukat a fehérre
mázolt pólyázóasztalon. Ha rajtam
múlna, kimúlna mind, minden irgalom.
Pompei
Felriadván az első pillantásom
a vajszínű törülközőre esett, s
kétségbeesetten kutatni kezdtem magamban
a kislány után, akivel álmomban
egy tűzlépcsőn szaladtunk lefelé
üldözőink elől, én öltönyben,
nyakkendővel, és dús, dróthajú, sötét
sörényemmel, amilyenre úgy áhítoztam
süvölvény éveimben – a kislányt
azonban nem tudtam hova tenni;
majd’ negyven éve megy így ez, hol a lift,
hol a tűzlépcső, de normális lakásnak
vagy rendes lépcsőháznak nyoma sem
marad az emlékezetemben. Ne
álmodjon az olyan ember, akinek tészta-
szűrőből van a feje, esernyője fölött
felnyitott marhabelső, feslett égbolt
gyanánt. Az ilyen ember húzódjon
be egy kapualjba a kibomló vihar elől,
és merüljön magába, a félálomszerűbe.
Trappolás közben a kislány mögém került
a lépcsőn, elsodorhattam is a lelkem,
járomcsontom s az orromé is megduzzadt,
mintha ütések érték volna mindenütt
az arcom; összezúzódtam, attól duzzadt
óriásira a fejem, a szemem is két
ödémás hólyag, a fehére eltűnt,
az írisz idomtalan, szirtszürke tócsa,
ezt övezi valami barna, mahagóni anyag,
mintha vadgesztenye pottyant volna mindkét
szemem sírüregébe. Bogárnak, rovar-
féleségnek sehol semmi nyoma. Olyan
sem, aprócska, amit kikönnyezhetnék.
S a képen, ahogy visszanéztem, a kislány
is eltűnt mögülem, a combomból pedig
elhalt egy tetemes darab, nadrágom
alatt bármi borzalom előfordulhat.
Rémlik most, hogy a kislánnyal egy tűz-
hányó lábánál vertünk éppen sátrat,
az apja voltam talán, vagy a barátja
halott apjának, mert barátaim, vagy akiket
annak tekintek, sorra halnak ki mellőlem;
olvasmányaim pedig szintén a halált
hozzák rám, ha nem rémesen összekuszálnak.
Frottír törülközőm sárga, mint a Nap,
és bolyhos, mint egy naposcsibe-fészek.
Nem esett rajta folt, mely lávaömlésre
utalna, s ahogy a számba mélyen belenézek,
az sem marad utána – kiáltóan – tátva.