Az értelem mint gőg vagy restség – talán a kettő együtt –
éber állapotában a rejtélyek megszelídítésére törekszik. Korunk ily módon az
időből és a térből engedelmes jószágot csinált. Ami az életet és a halált
jelölő fogalmakat illeti, melyek egyáltalán nem hagyják magukat domesztikálni,
az általuk keltett alapvető szorongás elűzése érdekében (pedig nekem úgy tűnik,
csak ez a szorongás képes a lét elvitathatatlan érzékeléséről gondoskodni)
minden egyes pillanat valami új öngyilkosság elkövetésével próbálkozik. Könnyen
érthető a paradoxon annak, aki a halálról, vagy a halált előidéző gesztusról
beszél, de hogyan lehetne mellőzhető az a megjegyzés, hogy némelyek élete már
eleve öngyilkosság volt. Barrčs, a romboló csak akkor pusztítja önmagát,
amikor, önkényesen, alkot. Ellenben az ereit felvágó hanyatláskori római tette
számomra olyan természetesnek tűnik, hogy azt alig merem öngyilkosságnak
nevezni; hiszen a római szenátor nem eldobta az életét, hanem ezzel az utolsó,
logikus gesztussal nyilvánította ki határozottan önmagát. Úgy értem, hogy az
értelmes, túlságosan is értelmes emberek (a lehetőségeket meggyilkoló kritikai
szellem pusztít el minket) használnak, és okkal, önmagukkal szemben kötelet,
mérget, revolvert stb., éppen úgy, mint azok az idegbetegek, akik esténként
Dial Cybát vesznek be lefekvés előtt, hogy jobban aludjanak. Márpedig az alvás,
amiről azt mondják, hogy a halál képmása, a nyugtalan szellemek számára az álom
fájdalmas meglepetéseit tartogatja. Nem tudom elhinni, hogy a földi gondokon
felülemelkedett szellemek, akik e gondoktól örökre meg akartak szabadulni, az
öngyilkosságnak nevezett gesztussal érvénytelenítették volna a mennybemenetel
példázatát. Ellenkezőleg, azok, akikről azt mondják, agyonhajszolják vagy
halálra dolgozzák magukat, nekem gyenge embereknek tűnnek, mert a munka, az
emberi tevékenység olyan kábítószer, amelynek, miközben hatását kifejti, még
csak látványos ismertetőjegye sincs (ami egyébként, minőségét tekintve, erősen
kétséges), ám amelyet lehetetlen nem párhuzamba hozni más kábítószerekkel. A mi
nyugati civilizációnkban élő és tevékenykedő emberek többsége egyáltalán nem
érdemli meg a tevékeny embereknek kijáró dicséretet, mert csak azért élnek és
tevékenykednek, hogy elkerüljék azon problémák társaságát, amelyek haláluk
napján végül mindig megtalálják őket. Kénytelen vagyok tehát máris
megállapítani: a mozgás színlelés; az öngyilkosság egyik formája, a gyávák
öngyilkossága, hiszen, lehetőségeket hagyván a jövőnek, egyszerre űzi el a
túlvilágtól való félelmet és az élet unalmát. Ám a számítások mindig
félrevezetnek. A tevékenység hazugsága akkor is lelepleződik, ha nem akarjuk.
Titoknak madarai, kik énem legcsöndesebb rejtekében
énekeltek, abból, hogy a többi ember eltávozása után hallottalak titeket,
tudom, hogy egyedül a magány ad némi reményt az igazságnak. Valami belső érzés,
mely túl mélyen gyökerezik ahhoz, hogy úrrá legyek rajta, arra kényszerít, hogy
összetévesszem az életet az igazsággal. A halál létezése (a halálé, melyet az
erős emberek mindig a semmivel azonosítottak), számomra logikátlannak tűnik.
Még ha egy bizonyos tevékenységi forma számomra minden elfogadható értelem
híján valónak tűnik is, azért senki ne csodálkozzon, ha úgy látom, ismétlem, ha
úgy tekintem, mint a halál egyik megjelenési formáját. A nyugtalanság fogva tartja
a testet, az értelmet. Akár hálóról, akár falakról beszélünk, a test és az
értelem be van börtönözve, ez tény. Zsarnoki kalitka, hol fogságukba
szárnyaszegett titokmadaraink belehalnak. Ám az éj leszáll. A látszatok rácsa
megnyílik. Mint a meghatározatlan, de kétségbevonhatatlan égbolt, valami
rejtett bizonyosság napjaink megtervezését közvetlenül hatalmába keríti. A
legkisebb megrázkódtatás is földrengéssel ér fel. Álmainkban a tornyok
ledőlnek, a madarak gúnyolódnak, és bosszúból kibontják legszebb és
legrettenetesebb tollaik legyezőjét. Testem, ki ébernek hitte magát,
holdkórosként járja a városok utcáit. Elszenderült otthonában (béke! szemem,
mellkasom, karom, lábam, nemi szervem) igen, elszenderült otthonában lelkem
visszanyeri derűjét. Élet, halál? Az élet folytatását lelkem a testem számára
csak valami egészen logikátlan mazochizmus árán teszi lehetővé.
Ébredéskor emlékeim bizonytalanok. Azt azonban mégsem
feledhetem, hogy az egyik álomnak élet íze, a másiknak halál íze volt, pontosan
úgy, ahogy az egyik étel cukros, a másik sós ízű. Ezért azt kérdezem magamban:
mire jó napjaimat védeni a haláltól?
A végső okok kutatása az Istennek áldozott szűzhöz hasonlóan
hiábavaló dolog, írta Bacon. Márpedig nagyfokú léhaság kell ahhoz, hogy e meddő
szűznél többre becsüljük termékeny nővéreit. A nem végső okok kutatása joggal
ér fel egyfajta szórakozással. Jobb híján, ugyanúgy, mint a többi szórakozás
(utazás, tánc, nemi próbálkozások), csak az időt agyonütni segíthet. Agyonütni
az időt? De hiszen ha elkezdem ölni az időt, az unalom, ami annál erősebb lesz,
minél inkább úrrá akarok lenni rajta, folyamatos ígérgetésre kényszerít. Annak,
aki elutasítja az alapvető kérdések ijesztő segítségét, hamarosan nem marad más
lehetősége, mint a végső gesztus: az öngyilkosság.
Így tehát aki léha útra akar lépni és minden szorongást el
akar kerülni, a halál gondolatával az is kénytelen szembenézni. Az ilyen
kényszerűség, mely fájdalomba taszítja a legközépszerűbbeket, az ember
ünnepeinek mindig tragikus szépséget kölcsönöz.
Ám, mondják majd, némelyek úgy térnek nyugovóra, hogy nem
tettek semmit, nem ittak, nem táncoltak, és még szeretkezni sem fognak elalvás
előtt. Tegyük fel, hogy van közöttük olyan, akinek nyugodt a lelkiismerete. Ő
úgy gondolja, hogy jól telt a napja, mert semmi olyanra nem vágyott vagy semmi
olyat nem tett, ami lelkiismereti gondot okozhatott volna, vagy megsérthette
volna a konvenciókat. Nyugodt lelkiismeretű emberünk bebújik a takarója alá,
boldogan várja, hogy elaludjon, jó éjszakát kíván magának, elégedetten dünnyög,
hallja, amint magában dünnyög, majd elalszik.
Milyen fennkölt szerencsétlenség! Az első álom máris magához
ragadja, benne tartja az éjszakában, nem hagyja, hogy higgyen a feledésben, az
alvásban, a halálban. Azt mondja magában, hogy ha agyonütötte a teret
felemésztő időt, csak azért tette, mert az idővel együtt önmagát akarta
elpusztítani, a térrel együtt önmagát akarta elemészteni. Valami
megsemmisülésre irányuló akarat volt az eredője valamennyi tettének. A dolgok
fogalmát kívánta megragadni azért, hogy elveszítse az önmaga megragadására
irányuló fogalmat. Úgy gondolta, hogy minden egyes siker sokkal inkább az
önmagával szembeni, mintsem a másokkal szembeni győzelmet jelenti. Felmérte az
időt, a teret, hogy ne kísértse többé Isten, az abszolútum, az élet, a halál
fogalma. Ám az időn és a téren túl ő megmarad, és tudja, hogy az élete, a
halála nem keverhető össze annak a hústömegnek az életével, halálával, ami őt
jelöli a többiek felfogása szerint. Testének alvása nem az ő alvása. Ő nem
lehet a saját maga mértéke. Akkor mire jó a kilométerkő, az óra? Úgy tett,
mintha tudná, hová vezet az út, mennyi az idő. Csak ment, és számolt. Valójában
továbbra sem tudta az utat, az eltelt időt.
Beosztás, gyávaság, tehetetlenség. Hiábavalóak a
kíváncsiságának, a nyugtalan lelkének felkínált vigasztalások, melyeket
magasztosan viszonylagos igazságoknak keresztelt el.
Vajon a jól ismert jelenségek összességéből tevődik össze az
élet? Emberünk szereti vajon az életet? Ha igen, akkor, miután megtöltötte ezt
az életet minden gyönyörűséggel, életszeretettel, a logikát, ha élt vele,
halálra fogja ítélni, mert bizonyos, hogy annyi szerzetes élte meg az öregkort,
szeretve és kívánva a halált, míg az értelmes városok élvhajhászai fiatalon
pusztítják el magukat, miközben szeretik és vágyják az életet. Így van,
Petronius? Kétségtelen, hogy a magát igazolni akaró, vagy magát igazolni
kénytelen szerelem pontosan azt fogja bírálni, amiből született.
Éppen ebből a kritikából nő ki az a tevékenység, melynek
összessége megegyezik annak az összegével, amit ideiglenes öngyilkosságoknak
nevezünk.
Ám gondolhatom-e, hogy eme ideiglenes öngyilkosságok nyomán
egy végleges gesztus lehetővé teszi majd számomra, hogy végérvényesen pontot
tegyek egy olyan élet végére, amelyet szeretek, noha mulandónak hiszem, és
amelyet gyűlölök, amint az örök menet egy pillanatának puszta kivetüléseként
tűnik föl előttem? Az értelem az öngyilkosság felé taszít. Ám én egy bizonyos
lelki érzésről beszéltem. Ez a bizonyos lelki érzés, ami nem félelem és nem is
öröm, arra kényszerít, hogy folytassam, amit vállaltam.
Különben nem az öngyilkosság kísértése a legjobb gyógyszer
az öngyilkosság ellen?
Szabó László fordítása
Jegyzetek:
* René Crevel: Mais si
la mort n’était qu’un mot. Paris, Louis Brodel, 2007. 23–30.