Rockenbauer Zoltán

Szittya Emil és a képzőművészet

(ALKALMI BEVEZETŐ)

 

Szittya Emilre közel másfél évtizede Passuth Krisztina hívta fel a figyelmemet még a „magyar Vadak” kutatásának idején. Ekkoriban jelent meg nagyobb lélegzetű tanulmánya Brummer József és Henri Rousseau kapcsolatáról, amelyben – ha csak röviden is – de kitért a Vámosnak több írásművet is szentelő Szittyára.¹ Komolyab­ban azonban csak az utóbbi néhány évben, a XX. század eleji magyar modernizmus kapcsán kezdtem foglalkozni Szittya Emillel,² és Passuth Krisztina nemrégiben el­küld­te nekem tanítványának, Gucsa Magdolnának Szittyáról írt (és 2016-ban megvé­dett) diplomamunkáját,³ mint a téma legfrissebb feldolgozását. Részben az ő révü­kön kaptam további, hathatós segítséget a Szittyára vonatkozó, döntően kéziratban lévő anyag kutatásához a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kassák Múzeum munka­tár­saitól, elsősorban Szeredi Merse Páltól, valamint Kiss Ferenctől (Bodri Ferenc írásos hagyatékának jelenlegi tulajdonosától); mindannyiuknak ezúton mondok köszönetet.

Dacára annak, hogy Szittya Emil igen fontos alakja a magyar és nemzetközi avantgárd történetének, tevékenysége még a szakmai nyilvánosság számára is alig ismert; rejtélyes alakja körül a homály pedig bő fél évszázaddal a halála után is csak lassan oszlik. Jóllehet ő maga rengeteget publikált, ám könyveinek többsége nehezen hozzáférhető, kis példányszámú kiadványként látott napvilágot, esszéi, kiállításbe­számolói pedig igen nagy szórásban jelentek meg a korabeli magyar, német és francia nyelvű sajtóban. Életművéről két alapos monografikus feldolgozás is született ugyan a nyolcvanas években, ám egyiket sem adták ki. Szerencsére a Weinek házaspár két­kötetes  német nyelvű doktori disszertációjának egy példánya az OSZK-ban elér­hető,⁴ és Bodri Ferenc ugyancsak gépiratban maradt könyve, melyet eredetileg a Corvina Kiadó jelentetett volna meg 1989-ben, a Bodri-hagyaték részeként a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, és engedéllyel kutatható.⁵ (Mind Christian Weinektől, mind Bodri Ferenctől létezik kisebb volumenű, publikált irodalom is.)⁶

Gucsa Magdolna egy most megjelenő tanulmányában azt írja: „Ha a Szittya Emil munkásságával foglalkozó kutatókat motivációikról kérdeznénk, a válaszok két kulcsszó körül szóródnának, attól függően, hogy magyar vagy külföldi szakembertől származnak: előbbiek Kassák felől érkeznek Szittyához, utóbbiak pedig a zürichi dada forrásait tanulmányozva jutnak el a Schenk Adolf néven Budapesten született íróhoz, szerkesztőhöz, festőhöz, csavargóhoz (…).”⁷

Kassáknak a fiatal Szittyára vonatkozó bőséges, bár egyoldalú beszámolóit – első­sorban az Egy ember élete című önéletírásának idevonatkozó részleteit⁸ – viszony­lag alaposan elemezték a hazai szakirodalomban. Mind Bodri Ferenc, mind Gucsa Magdolna írásai részletesen kitérnek a Kassák által is megfogalmazott vádra, azaz Szittya Emil állítólagos kém- és rendőrségi besúgó szerepére (főként az ún. Konsten-ügyre), amelyet a korabeli sajtó is bőségesen szellőztetett, és amely az író magyaror­szági ellehetetlenüléséhez vezetett.

Szittya Emil képzőművészettel kapcsolatos munkássága azonban még kevésbé ismert. Művészetszervezői, kritikusi tevékenysége némileg jobban, azonban saját kép­ző­­művészeti tevékenysége alig van feldolgozva – és mindez ráadásul csak abban az érte­lemben, ha a kéziratban lévő tanulmányokat a feldolgozottság bizonyos foká­nak ismer­jük el. Az alábbi esszé nemcsak terjedelmi okokból, de a kutatás jelenlegi állásá­nak megfelelően sem lehet több mint bevezető, amely fő vonalaiban próbálja meg össze­foglalni Szittya képzőművészeti szerepét, felvetve néhány megvá­laszolásra váró kérdést.

 

* * *

 

Schenk Adolf (Avraham) 1886. augusztus 18-án született szegény budapesti zsidó családban, édesapja, Schenk Ignác cipész volt, édesanyja, Spatz Regina otthon nevel­te gyermekeit. A rendelkezésre álló adatok szerint Adolf testvérei mind fiatalab­bak voltak, Záli 1888-ban, Zsófi (Sheva) 1891-ben, Jozefa (Breindel) 1893-ban, és a fél­évesen elhunyt Béla (Pinchas Eliyahu) 1895-ben született.⁹ Nincs információm arról, hogy Szittya kikeresztelkedett-e, de később rendre tagadta zsidó származását. „Sokan zsidónak tartanak, és ez számomra olykor nagyon kellemetlen” – írta például a Kuriositäten-Kabinett bemutatkozó fejezetében.¹⁰ Számos antiszemita felhangú meg­nyilvánulása is a származástól való menekülésből fakadhatott,¹¹ és a Szittya név választásában is feltehetően erős asszimilációs vágy tükröződik. Mindeközben csavar­gásainak költségeit jórészt épp zsidó segélykasszák megcsapolásából fedezte. Ez a korai, már-már agresszív elhatárolódás a gyökerektől vezethetett oda, hogy az utóla­gos értékelésekben olykor fasiszta hírét keltik, jóllehet az 1932-től szerkesztett Die Zone című lapjában harcosan antihitlerista és antináci írásokat közölt és maga is írt ilyeneket.¹² Ami nemzeti identitását illeti, magát internacionalistának és koz­mo­poli­tá­nak vallotta („biztosan tudom: a világ leginternacionalistább embere va­gyok” – ír­ta.).¹³ A húszas évek elejétől mindinkább eltávolodott nemcsak a magyar­ságtu­dattól, de az anyanyelvétől is, a háború után már kifejezetten tagadta, hogy valaha is tudott volna magyarul.¹⁴ A vallási identitás terén anarchista beállított­sá­gának kö­szönhetően antiklerikális volt, ugyanakkor bizonyos mértékig jártas volt a zsidó és a katolikus liturgiában is. Egyfajta saját maga által kialakított Krisztus-követő hitet vallott – legalábbis a csavargások és az első világháború idején –, a második világhá­borút köve­tően azonban már marxistának állította magát egy kéziratos ön­élet­rajzában.¹⁵

Már tizennégy évesen csavargásra és koldulásra adta a fejét,¹⁶ így rendszeres iskolai képzésben bizonyosan nem részesült, döbbenetes azonban, hogy a Kassákkal való kalandozások idején már milyen jól tájékozott és művelt volt kulturális és politikai kérdésekben. Christian Weinek egy kéziratos naplófeljegyzésre hivatkozva állítja, hogy Szittya 1905-ben találkozott először Adyval és Vészi Józseffel, valamint, hogy „ekkortájt még a következő írókkal és művészekkel került ismeretségbe: Peterdi Andor, Révész Béla, Boromisza Tibor, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Telcs Ede”.¹⁷ Ezt az állítást Bodri is átveszi.¹⁸ Szittya citált önéletírása azonban évtizedekkel később született, és a kéziratban szereplő nevek írása igen bizonytalan.¹⁹ A „zolaista” íróként jellemzett Michael Revesz talán valóban Révész Béla, és a szobrász „Teles” is valószí­nűleg Telcs Ede, ám „Eugen Boromisza” „tanár, aki verseket írt”, bizonyosan nem Boromisza Tibor neós festőművész, hanem Boromisza Jenő magyar-latin szakos tanár, Juhász Gyula egykori egyetemi társa. Ilyenformán nem igazolható, hogy ekko­riban kapcsolatba került volna a neósokkal.

Szittya rajongása Ady iránt – akárcsak a magyar Vadaké – minden bizonnyal valamikor 1906, az Új Versek megjelenése után kezdődött. Így valószínűtlen Weinek­nek az az állítása, hogy Szittya talán Adyt követve ment először Párizsba 1906-ban. Az ekkorra már világcsavargóvá érett fiatalember 1906-ban hosszabban időzött Asconában, a Monte Verità művésztelepen, amely egyfajta ezoterikus, testkultúra-központú, korai „hippitanyaként” működött a század elején. Megfordul itt ekkori­ban Isadora Duncan, Hermann Hesse, Carl Jung, Max Weber, Paul Klee és számos olyan fiatal – Hugo Ball, Emmy Hennings, Johannes Nohl, Erich Mühsam –, akik fontos szerepet játszanak majd Szittya életében. Az első asconai tartózkodását köve­tően utazott Párizsba 1906 végén. A Nagy Háború kitöréséig többnyire Párizsban élt, de időzött Belgiumban, Svájcban és Németországban is, és útjai során módsze­resen végigjárta a múzeumokat és templomokat, így téve szert mind szélesebb körű ismeretekre a képzőművészet terén. 1908 őszén visszatért Budapestre, megírta és kiadta első „könyvét” Wojticzky Gyula költő közreműködésével. A mindössze 24 oldalas füzet az Újak irodalmáról címmel jelent meg 1909 februárjában,²⁰ amelyben a Holnap antológia és főként Ady költészetének modernitását magasztalva szapulta a hazai konzervatív szemléletet. „Amikor a régit és az újat taglaljuk – önkéntelenül felvetődik: mi az élet célja? […] Rombolni, új életek után kutatni, az ismeretlen után: ez az élet – és ide rombolás kell!” – szögezte le.²¹ „5000 éves patkányoknak” nevezi a maradi eszmék védelmezőit, és nemhogy nem tiltakozik a gyakori vád ellen, hogy a modern művészet „perverz” és „ördögi” lenne, hanem éppen ezt dicsőíti benne, mivel szerinte a modernizmus éppoly felforgató és értékromboló, mint a reneszánsz volt annak idején. Szittya rajongása a művészeti újításért általánosságban, és Ady költészetéért különösen, összecseng az éppen formálódó Nyolcak csoport szellemi credójával, csak még radikálisabb megfogalmazásban.

Szittya 1909 nyarán Stuttgartban találkozott össze az éppen párizsi úti céllal gyalogló Kassák Lajossal és társával, a szobrász Gödrös Lajossal. Az Egy ember éle­tében Kassák utólag úgy állítja be, hogy Gödrös ekkor már nem volt vele, és a csavargás mesterségében jártas Szittya némileg tolakodóan, de segítő szándékkal csapó­dik hozzá. Ugyancsak nem tért ki arra, hogy Szittya ötlete nyomán közös könyvet akartak kiadni, pedig ekkor még felettébb lelkesen számolt be róla Simon Jolánnak: „kedves Jolán! – Egy meglehetősen fontos dologról értesítlek (ha ugyan előtted is értékkelbírnak még a versek.) Stuttgartban megismerkedtem egy rongyos író­val. Aki ugyan betyárul züllött (tudod olyan Vilde [Wilde] Oszkár-féle …szerű) Nagy tudása van könyvekről zenéről és képekről tart itt felolvasásokat és tanul­má­nyokat ír minden irányú művészetről. És ezzel az emberrel itt Stuttgartban két hétt mulva könyvett fogunk közösen kiadni. Nekem husz versem néki pedig Ógörög meséi fognak megjelenni.”²² A vállalkozás költségeihez Kassák Pestről igyekezett kölcsönt kérni, Szittya pedig Wojticzkival megjelentetett könyvének eladásából próbált pénzt szerezni. A kötetek Budapestről való beszerzését, mint valami titkárral, Gödrössel intéztették.²³ Hogy a terv miért esett kútba, nem derül ki, Bodri tudni véli, hogy Szittyának sikerült az Újak irodalmáról című füzetet a kinti magyarok között értékesítenie, sőt még német nyelvű kiadást is gründolt belőle helyben.²⁴

Csavargásuk további története jól ismert, és többé-kevésbé hitelesnek tekinthető Kassák önéletrajzi írásaiból. Ami a témánk szempontjából lényeges, hogy Szittya kép­zőművészeti műveltsége elementáris hatást tett Kassákra. Szittya cipelte múzeu­mokba, és hosszú előadásokat tartott neki Rembrandtról és Böcklinről, megismer­tet­te a belga szimbolista festészettel, Meunier és Rodin szobraival, Grünewald oltár­ké­peivel, Pá­rizsban az ókori görög szobrászattal, a korai reneszánsszal és az im­presszi­­onistákkal. Az Egy ember életében Kassák ugyan sokat fanyalog, és csak ritkán lelkesedik: „Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lel­kesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem leg­többnyire nem tetszett”²⁵ – nem tudni, hogy így volt-e, vagy csak a későbbi szakí­tásuk rossz emlékét vetíti vissza, de a regényből úgy tűnik, Párizs inkább kiáb­rán­dítóan hatott Kassákra. Évtizedekkel később, 1955-ben viszont már így emléke­zett: „Mint megmunkálatlan fatuskó érkez­tem ide, és néhány hónap alatt megcsi­szo­lódtam, érdeklődővé lettem a világ dolgai, helyesebben az emberi alkotások iránt. Most hallottam először Guillaume Apollinaire-ről, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról […]. Hátat fordítottam a tegnapi magamnak valami ismeretlenért, amiben látat­lanul is hittem.”²⁶ 1961-ben pedig egyenesen ezt írta: „1909-ben két kis szobából álló párizsi galériában láttam az első kubista festményeket, s ugyanebben az időben Rousseau két művét egy festékkereskedés kirakatában. Első alkalommal se tiltakozást, se csodálatot nem váltottak ki belőlem ezek a semmi eddig látotthoz nem hasonlít­ható alkotások. Mintha idegen égitestre kerültem volna, titkokra bukkantam, amik egyelőre megfejthetetleneknek látszottak előttem. Értelmemmel meg nem magya­rázhatók, de érzéseimben mégsem egészen idegenek. Nem voltam a művészet tudós szakértője, de avítt dogmákkal tele nem tömött énemben volt annyi üres hely, hogy némi töprengések, vizsgálódások után magamba fogadhattam, ha va­lami újjal talál­koz­tam a világban. Megéreztem Picasso nyers erejét, szuggesztív egyé­niségét csakúgy, mint Rousseau primitív áhítatát, ecsetjárásának botladozó s mégis maradéktalan kifejezőkészségét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemem, elbírjam felzaklatott érzéseimet.”²⁷ Akárhogy is volt, mindezt Szittyának köszönhette, az ő révén ismerkedett meg a klasszikus képzőművészettel éppúgy, mint a legmo­derneb­bekkel, sőt később A Tett kiadásának ötlete és az induláshoz szükséges fedezet is tőle származott.

Kassákot a nyomor nem egészen két hónap alatt elűzte Párizsból, Szittya maradt, és csak egy év múlva, 1910 őszén tért haza átmenetileg. A következő év elején már Karl Kraus költő-esszéista bécsi köréhez csapódott, illetve Robin Christian Andersen osztrák festővel barátkozott, kit talán még Asconából ismert (s aki egyébként a Neukunstgruppénak volt a tagja Egon Schielével és Oskar Kokoschkával együtt). Majd Szittya kisvártatva feltűnt Münchenben Hollósy Simonnál is – ha hihetünk utólagos naplóbejegyzéseinek.²⁸

Időközben összebarátkozott Hans Richterrel, a leendő dadaista festővel, és 1911 elején Párizsban megalapították a Das Neue Menschen elnevezésű, anarchista folyó­iratot. Valódi internacionalista kiadvány volt, amely német és francia nyelven publi­kált írásokat, és kisebb kihagyásokkal egészen az első világháború kitöréséig létezett. A második sorozata Bécsben, majd Münchenben jelent meg, aztán 1912-ben a har­ma­dik sorozat újra Párizsban látott napvilágot; ekkor már Les Hommes Nouveaux volt a címe, és a szerkesztőtárs nem volt más, mint Blaise Cendrars, a költő.

Szittya 1908-ban Lipcsében ismerkedett meg az akkor még Frédéric Sauser néven futó orvostanhallgató költővel, akit lebeszélt róla, hogy tanulmányait folytassa. Négy évvel később, egészen pontosan 1912. augusztus 20-án a boulevard Saint Michel és a rue Cujas sarkán – ahol, Radnótitól tudjuk, „kissé lejt a járda” – futottak össze újra.²⁹ Blaise Cendrars New Yorkból érkezett, és megörült a régi ismerősnek. Félá­nak, későbbi feleségének írott leveleiben beszámolt arról, hogy Szittyával együtt bé­relnek egy kis szállodai szobát, ugyan nyomorúságosan, de azért tűrhetően élnek. A sivár szobát füstölőkkel és képekkel próbálták meg otthonosabbá tenni: Cendrars Holbein-nyomatokat szerzett, Szittya pedig festményeket hozott.³⁰ Bodri feltételezi, hogy ez utóbbiak Chagall képei lehettek.³¹ Kétségtelen, hogy Szittya ekkoriban gyakori vendég volt a híres-hírhedt, montparnasse-i műteremházban, a Ruche-ben, ahol összebarátkozott a főként Közép- és Kelet-Európából érkező festőkkel, ő volt az, aki Cendrars-t is elvitte közéjük, és összeismertette a pályakezdő Chagall-lal.³² Szittya abban is úttörőnek számított, hogy a Les Hommes Nouveaux hasábjain Párizsban elsőként írt Marc Chagall művészetéről.³³

A Les Hommes Nouveaux kiadóként is működött, és a gyakorlatias Szittyának elévülhetetlen érdeme, hogy itt jelent meg Cendrars A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája című költeménye Sonia Delauney absztrakt festményeivel. A 150 példányban kiadott, több méter hosszú leporelló formátumú, színes kiadvány lett az első szimultanista könyv, amelynek ma minden föllelhető példánya páratlan értékkel bír. Erre az időre tehető Szittya megismerkedése a Ruche-ben Chaïm Soutine-nal is, akiről később úttörő jellegű kismonográfiát írt.

Sajnos semmilyen információnk sincs arról, hogy Szittya kapcsolatba került-e a magyar kubisták éppen formálódó csoportjával. Csáky József – aki szintén kitűnő barátságban volt Cendrars-ral – maga is a Ruche lakója volt, és mint visszaemlé­kezéseiben írja, szinte minden újat kereső magyar művész megfordult nála.³⁴ A ma­gyar kubisták – Galimberti Sándor, Réth Alfréd, Csáky József, Miklós Gusztáv, Szo­botka Imre, Bossányi Ervin, Farkas István, Késmárky Árpád, Kórody Elemér – ép­púgy Jean Metzingerhez jártak korrigálásra a La Palette Akadémiára,³⁵ mint Chagall, úgyhogy olyan sok baráti szálon kapcsolódtak egymáshoz, hogy szinte bizonyos, az igen könnyen ismerkedő Szittya velük is találkozott.

A párizsi évek a képzőművészet legfrissebb irányaiban való elmélyülést jelentették számára, amely lehetővé tette, hogy 1914 júniusában a brüsszeli Grand Place-on német nyelvű előadást tartson a modern művészetről. Az eseményről, amely a „Neue Menschen” kiadó égisze alatt jött létre, elegáns, nyomtatott meghívót küldött haza Kassák Lajosnak, a hátoldalára alig megfejthető ákom-bákomokkal és fonetikus fran­ciasággal üzenetet is írt az egykori csavargótársnak.³⁶ Ekkoriban kezdhette el írni „pszichoanalizis elleni regényét” Vámos Rousseau-ról, melyet aztán 1915-ben Buda­pesten jelentetett meg németül.³⁷

Az első világháború kitörésekor Brüsszelben volt, Párizsba nem mehetett vissza, mert azonnal internálták volna, mint Rippl-Rónait vagy a magyar kubisták közül többeket. Augusztus végétől átette a székhelyét Zürichbe, és többnyire ott élt, bár ekkor is sokat utazott. 1915-ben Hugo Kerstennel közösen újabb többnyelvű lapot indítottak útjára: a Der Mistralt. (1. kép) Mindössze három számot ért meg, és az utolsót már nem ők, hanem állandó munkatársuk, Walter Serner jegyezte. Ez is vérbeli internacionalista kiadvány volt: Kassák Csata című szabadversét német fordí­tásban³⁸ közli Szittya, Apollinaire képverse franciául,³⁹ Marinetti írása a futurista mozgalomról olaszul⁴⁰ jelenik meg benne.

A Die Neue Menschen és a Der Mistral hamarosan jó belépő lett a dadaisták közé, hiszen a szerkesztőtársak – Hans Richter, illetve Walter Serner – jelentős szerepet játszottak 1916-ban a zürichi Dada létrejöttében. Szittya szívélyes viszony­ban volt Hugo Ball-lal és Emmy Henningsszel is. Hugo Ball ezt írta 1916. június 3-án a naplójába: „Felbukkant Szittya. Egy kölyökarcú aggastyán, egy koldus, aki az utóbbi idők fortélyosságait küzdi le magában. Szeretett Hölgyünknek meghatóan mosolygó és összetört táncosa, aki könnyek között visszhangozza a nyelv és a helyesírás törvényeinek ellentmondó imáit, és akit a Madonna addig fog simogatni, míg összes gyermekes káromkodásait elfelejti, és elszenderedik. […] Mindig mosolyog és az ember nem tudhatja, hogy szatír-e vagy szent szeráf.”⁴¹ Hogy a táncon kívül mivel töltötte az idejét Szittya a Cabaret Voltaire-ben, további kutatásokat igényel. Utólag mindenesetre nem kevés lesajnálással emlékezett vissza a művészettörténet által oly heroikusnak tartott időkre. „Ball volt az, aki az intellektuális zagyvaságok kigúnyolására megteremtette a dadaizmust, amelyet aztán mások – így Tzara – ugyan­csak felhasználtak a siker érdekében. Minden világrészből özönlöttek a művészek Zürichbe, és ebben a körben ismét egyesült ez az internacionális művészgárda. Ball nemzetközi képzőművészeti kiállításokat rendezett, a Cabaret-ban találkozhattunk Else Lasker-Schülerrel, Christian Schaddal, Hans Arppal, Slodkival, Hans Richterrel, Viking Eggelinggel…” – írja a Kuriositäten-kabinettben.⁴² Két évvel később a festő­sorsokról szóló könyvében pedig már így értekezik: „Sajnos a dadaizmusból csak dagályos és szánalmas zagyvaság született. De úgy, ahogy az alapító Hugo Ball értel­mezte, még fontos és szükséges tett volt. A dadaizmus volt az, amely megértette Henri Rousseau dadogását (azaz, hogy megmérgezett bennünket a civilizáció, nincse­nek már világos felismeréseink, tévelygünk a művészpózok között). A dadaisták gyermeteg módon akarták kikacagni a művészi pózokat azért, hogy újra tiszta mű­vészetet teremtsenek maguknak. Ha a dadaizmus nem egy balul sikerült üzleti csalás lett volna, bizonyára új művészet születhetett volna belőle.”⁴³ Halála előtt nem sokkal pedig ezt írta a Der Mistral kapcsán: „Ezt a folyóiratot a dadaizmus elő­futárának szokták tekinteni (ami azonban nem volt). Azt is alaptalanul állítják, hogy én magam is dadaista voltam.”⁴⁴

Egészen döbbenetes, hogy Szittya mindeközben rendszeresen feltűnt Magyar­országon is, mintha csak békeidőben utazgatott volna. 1915 tavaszán a Der Mistral egy számát lobogtatva jelent meg Kassáknál, felajánlotta anyagi segítségét (!) az egykori barát első kötetének, az Eposz Wagner maszkjában címűnek kiadásához, és rábeszél­te a lapalapításra. Kassáknak nem volt pénze, Szittya rejtélyes módon össze­gründolta a szükséges tőkét A Tett beindításához. Kassák azonban gyanakodni kezdett, és ren­dőrségi besúgót, provokatőrt sejtett a minden lében kanál fickó mö­gött, s mire november 1-én megjelent A Tett első száma, az egykori csavargó­társak már nem áll­tak szóba egymással.⁴⁵

Szittya Budapesten 1915 és 1918 között rengeteget publikált, de elsősorban nem képzőművészeti, hanem társadalmi-politikai, illetve kultúrtörténeti témákban. Fő­ként az Új Nemzedékben és a Magyar Figyelőben, de a Huszadik Században és egy sereg más orgánumban is, mint A Cél, az Arcok és Álarcok, a Déli Hírlap, a Ma­gyarország, a Pesti Hírlap, a Pesti Futár, a Politika, Az Újság, a 8 Órai Újság, a Neues Pester Journal… állítólag 182 cikke jelent meg saját nevén és különféle álneveken.⁴⁶

A Konsten-ügy 1918 februárjában robbant ki a sajtóban, amely rohamosan perso­na non gratává tette saját kávéházi közegében, és végső soron magyar kapcsolatainak teljes megszakadásához vezetett. A vádak szerint mint „besúgó és bizonyítékgyáros” vett részt abban a konspirációban, amit a német hírszerzés tisztje, Hermann Konsten őrnagy vezetett Károlyi Mihály diszkreditálására.⁴⁷ Szittya a vádak ellensúlyozására újabb folyóiratot indított Horizont-Füzet címen, amelynek első száma indignált, gunyoros-ironikus hangnemben igyekezett tisztázni saját személyét,⁴⁸ a második szám­­ban pedig ellentámadásba ment át, és egyesével esett ellenfeleinek: Balla Ernő­ről, Göndör Ferencről, Nádas Sándorról, Kéri Pálról és általában a hazai újságírásról alpári stílusban próbálta lerántani a leplet.⁴⁹

A Horizont még egy magyar számot ért meg, és Szittya 1919 elején elhagyta az országot, hogy soha többé ne térjen vissza. Bécsbe majd Berlinbe ment, ahol Horizont-Flugschriften, illetve Horizont-Hefte címmel adott ki lapot Kari Lohs-zal, Hans Richterrel és másokkal együtt. 1927-ig Berlin lesz a főhadiszállása, bár továbbra is sokat utazott, átmenetileg Lipcsében is élt. Egymás után jelentek meg könyvei: legfontosabb közöttük a Kuriositäten-Kabinett, amely egyszerre önéletrajz és korrajz, anekdota- és pletykagyűjtemény. Vitriolos stílusban írt bulvárkönyv sok művészeti adalékkal, amelyben Kassák Lajos is megkapja a magáét.⁵⁰ Mind több képzőmű­vészeti tárgyú esszét, kiállításkritikát kö­zöl német folyóiratokban, a Der Querschnitt, Das Kunstblatt, a Faust, a Weltkunst és mások hozzák az írásait. Nincs számára ki­tün­tetett művészeti kor­szak vagy stílus, figyelme kiterjed Van Gogh, Chagall, Francis Picabia, George Grosz, Otto Dix, Robin Christian Ander­sen, Kokoschka, Robert Delaunay, André Derain, Marie Laurencin, Alexander Cal­der művészetére éppúgy, mint a rene­szánsz­ra, az impresszi­onistákra vagy a sze­cesszióra, az éppen futó német vagy fran­cia tárlatokra. Az el­ső, önálló füzetben ki­nyomtatott képző­művészeti esszéjét 1919-ben írta festőbarát­járól, August Wilhelm Dresslerről, 1924-ben Henri Rousseau-nak szentelt kismo­no­gráfiát, 1925-ben megje­lent a már említett Malerschicksale, 1927-ben pedig egy olasz szobrászról, Ernesto de Fioriról publikált könyvet. Minde­köz­ben regényei is jelentek meg, valamint szo­ciológiai munkája az ön­gyilkos­ság­ról.⁵¹

A berlini időszak a megállapodás és ki­bontakozás jegyében telt (2. kép), 1927-től azonban Szittya mégis Párizst válasz­totta a végső letelepedés számára. A dön­tés nem lehetett könnyű, mivel évek óta csak németül írt, franciául azonban nem tudott jól. Hitler hatalomátvételéig to­vább­ra is főként a németországi lapok­ba küldte esszéit és tudósításait, és még azt követően is sokáig a párizsi német nyel­vű sajtót preferálta. A francia nyelv használatára csak fokozatosan tért át, és eb­ben a tekintetben haláláig segítségre szorult. „Franciául soha nem tanult meg iga­zán. Né­metül írt, és olyan embereket keresett, akik franciára fordították a műveit. Fiatal tanár­ként nagyon hízelgőnek találtam, hogy segíthettem neki – mesélte Szittyáról Maurice Goldring építész, tipográfus. – Franciaországban ismeretlen volt, hiszen hátrányban szenvedett. Olyan nyelvi közegben kellett volna a maga hatását kialakítani, melynek birtokában sohasem lehetett.”⁵²

Párizsban a Montparnasse-nál lévő Dôme kávéház volt sokáig a törzshelye, idejártak az École de Paris legismertebb művészei és Tihanyi Lajos is, akit André Kertész lencséje is megörökített a tera­szon. De voltak közös ismerőseik is, Tristan Tzara például, akiről Tihanyi re­mek portrét festett 1926-ban, Szittya pe­dig ez idő tájt levelekkel ostromolta a dadaista barátot⁵³ „Vámos” Rousseau szín­darabjai ügyében, illetve egy kis anya­gi segítségért. Kizárt, hogy a Dôme-ban időző hazánkfiai ne talál­koztak volna, de pillanatnyilag nem ismerek kettejük kap­csolatára vonatkozó doku­mentumot. Czó­bel Béla 1925-től ugyancsak Párizs­ban élt, és ő is gyakori ven­dége volt a Montparnasse kávéházainak, róla Szittya röviden megemlékezett egy Párizsból kül­dött kiállításbeszámolóban, amit a Das Kunstblatt közölt 1929-ben.⁵⁴ Czóbellel ta­lán a későbbiekben is tartotta kap­cso­latot, mert a festő egy csendélete bizo­nyít­­ha­tóan Szittya tulajdonába került.⁵⁵

Bodri tudni véli, hogy Farkas István­nak is szentelt néhány sort⁵⁶ egyik köze­lebb­ről meg nem nevezett írásában. Ugyan­csak érdemes lenne utánajárni, hogy volt-e tudomása Tamkó Sirató Károly Dimen­zionista-manifesztumáról, amit Szittya egykori ismerősei közül sokan aláírtak, köz­tük Hans Arp, Francis Picabia, Robert Delaunay, Sonia Delaunay-Terk, Alexander Calder és Moholy-Nagy László. Szittya és Moholy-Nagy viszonya külön figyelmet érdemelne, mivel a Bauhaus világhírű tanára még fiatal kezdő korában krokit is rajzolt a New York kávéházban időző vagabundról.⁵⁷ (3. kép) Mindazonáltal pilla­natnyilag úgy tűnik, Párizsban már nem kereste a magyar művészek társaságát, és azok sem az övét. Szittya főként írásból, kiadói tevékenységből és képek kiaján­lá­sából tartotta el magát. Tematikusan továbbra is széles spektrumon publikált: köny­vet írt egyebek mellett a svájci festészet modern tendenciáiról (1929), a francia táj­kép­­festészet problémáiról (1929), a franciaországi német festészetről (1933), kismo­nográfiát Léopold Gottliebről (1930), Arthur Bryksről (1932), Bernhard Hoetgerről (1933), a háború után pedig Picassóról (1947), Albert Marquet-ról (1949), Chaïm Soutine-ról (1955). Valamint regényeken és drámákon dolgozott – ezek egy része kéziratban maradt –, és érdekes összeállítást tett közzé arról, hogy miről álmodtak az emberek a világháború idején (1963).

Nem adta fel lapkiadási terveit sem. Hitler hatalomra jutását követően antináci politikai-kulturális lapot indított Die Zone címen. „A Die Zone egyben művészeti szemle is – írja Bodri. – És nem csupán a szép címlaprajzokkal az, de Hitler egykori háborús rajzai, a Harmadik birodalomról szóló karikatúrák és montázsok mellett Hieronymus Bosch és Lucas Cranach, Goya, Courbet és Daumier műveinek repro­dukciói találhatók a »régiek« közül, a »frissebbek« művészetét Renoir és Seurat, Vivin, Pascin, Monticelli és mások képviselik, természetesen képzőművészeti írások illuszt­rációiként. Ezek sorában pl. Käthe Kollwitz művészetének elemzése, Liebermann-a­nek­doták olvashatók.”⁵⁸

Bár továbbra is szegényes körülmények között tengődött, a csavargó élettel teljesen felhagyott. 1930-ban feleségül vette Erika Dräger divattervezőt, akitől Jeanne nevű lányuk született a következő évben. Vagabund múltját a családja előtt titkolta. „Fele­sége, Erika számára feledhetetlenül emlékezetes az a sokk, amit a férje halála után kapott; amikor betekintést nyert férje korábbi, csavargó életébe – írja Goldring. – Erről Szittya a feleségének sohasem beszélt. Erika előtt perverznek és természe­t­ellenesnek tűnt férje csavargó élete, más elképzelés élt benne, és férjéről ezt a képet őrizte meg.”⁵⁹

 

* * *

 

Szittya azonban nemcsak író és művészetkritikus volt, de festő is. (VIII. tábla) Manfred George-nak küldött önéletrajzi levelében írja 1964 tavaszán: „Tudja, hogy több mint 50 éve festéssel is foglalkozom, de ezt mostanáig elhallgattam? Több száz képet festettem. Egy évvel ezelőtt a barátaim rávettek, hogy bemutassam őket Párizs­ban, és később volt egy kiállításom Zürichben.”⁶⁰ Érdekes, hogy ebben a tekintetben mennyire pontatlan. Első kiállítása 1958 novemberében nyílt a párizsi Galerie Gisler­nél, a második ugyancsak Párizsban, Pierre Birtschansky galériájában 1962 már­ciusá­ban, és a harmadik a Galerie Colette Ryterben Zürichben. Életében rende­zett utolsó tárlatára pedig – már e levél megírása után – Asconában, a Galerie Herzigben 1964 júliusában került sor.⁶¹ Szittya ez év november 26-án, 78 éves korában hunyt el tüdőbajban, és mivel leánya korábban egy autóbalesetben életét vesztette, egyetlen örököse felesége lett.

Művei ezt követően is szerepeltek tárlatokon. Két jelentősebb rendezvényről van tudomásom. Az első retrospektívet 1985 októberében a bécsi Löcker Galéria mutatta be, amelyről katalógus is készült: 5 színes és 43 fekete-fehér reprodukcióval.⁶² A tárlat anyagát 1986-ban Grazban, Aarauban és Bernben is bemutatták. Csaplár Fe­renc erőfeszítései révén pedig a Kassák Múzeumban 1989 augusztusától az év végéig volt látható egy, a bécsitől különböző válogatás, összesen 40 grafika és festmény, amelyről leporelló formájú kiadvány született, néhány fekete-fehér reprodukcióval.⁶³ A tárlatot a következő év januárjától öt héten át a Szombathelyi Képtárban is bemutatták. A szombathelyi kiállítás ideje alatt Erika Szittya meghalt, a képek ugyan visszajutottak Párizsba, de törvényes örökös híján a képzőművészeti hagyaték isme­retlen helyre került.⁶⁴

A világhálón – főként az aukciós házak archívumában – is fellelhető még néhány további festmény digitális fotója, Cserba Júliának a franciaországi magyar képző­művészetről írt könyvében két színes reprodukció látható,⁶⁵ a Kassák Múzeum kiál­lításáról készült félórás tévéműsorban is bemutatták az azóta elveszett művek egy részét,⁶⁶ így összességében jelenleg alig több mint félszáz művének jobb-rosszabb reprodukciója áll rendelkezésemre.

Bizonyosan állítható, hogy Szittya képzőművészeti alkotásai nem 1958-ban sze­repeltek először a nyilvánosság előtt. Az 1947-ben kiadott Notes sur Picasso-ban közölt egy saját festményt, sőt már 1922-ben címlapot rajzolt a Horizont-Hefte égisze alatt publikált Gebete über die Tragik Gottes című munkájához.⁶⁷ Itt említsük meg, hogy később a 82 rêves pendant la guerre 1939-1945 című könyvét is saját műveivel illusztrálta.

Felettébb érdekes feltételezést tett közzé a Weinek házaspár, nevezetesen, hogy 1920 és 1921 fordulóján Szittya álnéven állított volna ki Rómában. Olaszországi útján ugyanis szervezett egy tárlatot a Bragaglia Galériában, ahol a jó nevű – később Hollywoodban karriert csinált – díszlettervező, John Decker festményeit mutatták be. Szittya állítása szerint Decker képeinek zömét ő maga festette, és amennyiben hitelt lehet adni a szavainak, tulajdonképpen ez volt az első kiállítása.⁶⁸

A budapesti Fény Galériában 2011-ben felbukkant egy kis méretű konstruktív litográfia Szittya Emil jellegzetes szignójával 1919-re datálva, ami stílusában elüt a későbbi festményektől. Sajnos az internetes közlés⁶⁹ minősége nem teszi lehetővé, hogy az eredetiségről nyilatkozni lehessen, de nem elképzelhetetlen, hogy jelenleg ez Szittya legkorábbi ismert alkotása.

Bár képeit nem datálta, monográfusainak egybehangzó véleménye szerint a korai művek elveszhettek, az ismert képek mind 1927 után keletkeztek. Némi másodlagos információval azonban rendelkezünk korábbi képzőművészeti tevékenységéről is. A Kassákkal való csavargások idején rendszeresen látogatta a katolikus templomokat, mivel Krisztus-ábrázolásokról akart összefoglaló könyvet írni. Szorgosan készített kéziratos jegyzetei között nyilván sok vázlatrajz is volt. Feltehetően a Cabaret Voltaire világa is alkotásra ösztönözte, de még Marcel Duchamp sem őrizte meg ekkori dadaista munkáit, a dadaista kiállításokat úgy kellett utólag rekonstruálni. Ha állított is ki Szittya ezt-azt Zürichben, ezek bizonyára elkallódtak. De hogy a tízes években ő is avantgárd szellemben alkotott, arról Nádas Sándor tudósít Szittya Henri Rosseau-ról 1915-ben írt regénye kapcsán: „Barátainak és tisztelőinek saját kezűleg festett címlapot. Mert festészettel is foglalkozik. Futurista képeket fest. Egy barátja egy képét nem értette meg, megkérdezte Szittyát, mit ábrázol. »Páris madár­távlatból« – felelte Szittya. »Megfordítva azonban – jegyezte meg – Milánót ábrá­zolja.«”⁷⁰

Párizsban való letelepedését követően jó ideig csak magának festegetett, feleségét sem avatta be. Az özvegy egy hangszalagra vett beszélgetésben azt állítja, hogy férjének két igazi szenvedélye volt, a művészet és a humanitás, így nagy szenvedéllyel festett. Ám műveit lakásuk alsó szintjén, saját privát birodalmában alkotta, így Erika Szittya sokáig nem is tudott róluk.⁷¹

Szittya festészetének megítélése ellentmondásos. Goldring emlékeztet rá, hogy „egyszerre és azonos hévvel kívánt tudós, festő és író lenni. Franciaországban kiál­lításai is voltak, de nem tudott megélni a festészetből. Nem tudott »berobbanni« a festészetbe: azok között, akik festőként ismerték, íróként vágyott az elismerésre, és festőként azok között, akik írói munkásságának hívei voltak”.⁷² Christian Weinek szerint „Szittya Richtertől és a festő Kassáktól eltérően nem tette meg az absztrak­cióhoz vagy a konstruktivizmushoz vezető végső lépést, bár e mozgalmakat jól ismerte. Bizonyos mértékig mindig megmaradt a természeti formák mellett, jóllehet néhány képén határozott absztrakt törekvés látható. Festményeit lényegében egy részben naiv, részben pedig fantasztikus expresszionizmus jellemzi”.⁷³ Vadas József a budapesti kiállításról írt kritikájában megjegyzi: „ezek a hánykolódó figurákat, fintorgó arcokat és bizarr tárgyakat kavalkádos kompozícióban rögzítő, sötét tónu­sokkal csak még kuszábbnak ható, ezáltal mikroszkopikus felvételeket idéző művek nem műremekek: érdekesek, ám nem annyira, hogy alkotójukat rehabilitálnunk kelle­ne. Mondván: íme, a művészet méltatlanul elfelejtett mestere.”⁷⁴ Bodri szerint: „gaz­dag forma- és színlátása iskolázottságra vall, bár autodidaktizmusa eléggé szembe­tűnő. Egyféle erőteljesen kemény világú és megindító hittel megtöltött, alapjaiban vizionárius piktúra ez” – miközben Szittya „fantasztikus expresszioniz­musát” Csont­váry és Van Gogh festészetéhez hasonlítja, szerintem kevéssé indokolható módon.⁷⁵

Az általam ismert képek alapján azt mondhatom, hogy Szittya egységes és jelleg­zetes stílust alakított ki. Relatíve kis méretű, zsúfolt, erősen kolorista kompo­zíci­ókban gondolkodott. Képei ritkán jutnak el a teljes absztrakcióig, többnyire mozgal­mas, de perspektívát nem ismerő alakok, arcok bontakoznak ki a káoszból. A színek keveretlenek, tónust nem használ. A vonalrajz mértanilag nem szerkesztett, szabadon futó, többnyire kis zárványok létrehozására szolgál, amellyel teljesen bené­pesíti a képteret. Formailag talán Rozsda Endre festményeivel lehetne rokonítani ezeket az alkotásokat, bár nem valószínű, hogy hatottak volna egymásra. Leginkább Ember Mária kritikáját érzem találónak, aki egyebek mellett ezt írja: „A figuratív és nonfi­guratív határán mozgó művészi szemlélet hol erre, hol arra hagyja elbillenni a képe­ket. Ám ahol figurák sejlenek elő a háttérből, anyaguk akkor is összeolvad környe­zetükével; ember és világ egynemű. Előfordul azonban, hogy arcokból áll a látomás, torzító fejekből, a perspektívát elhanyagoló, kicsi és nagy helyzeti értékeit látszólag nem ismerő, gyermekkéztől eredő kriszkrakszokra is emlékeztető módon. A lét fel­oldódik, nem tudni, hol járunk, melyik században, melyik kontinensen, mit jelentenek a gesztusok, mit az álarcok. Jelenetekre vélünk ráismerni, melyeket értel­mezni nem tudunk, talán azért sem, mert ködben, párában lebegnek – vagy talán magzatvízben úsznak?”⁷⁶ Ez a leírás lényegében megfelel Kállai Ernő bioromantika-elméletének,⁷⁷ amely nézetem szerint teljes mértékben ráillik Szittya festészetére. Hogy vajon ismerte-e a berlini évekből Kállait, aki rendszeresen publikált a Das Kunstblattba, akárcsak ő, még további kutatást igényel.

 

---

 

Jegyzetek:

 

1 Passuth Krisztina: A festő és modellje. Henri Rousseau: Joseph Brummer portréja (1909). Kép és recepció. Művészettörténeti Értesítő, 51, 2002, 3/4. 239.

2 Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet. Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók. (1900–1919). Budapest, 2014. 251–262., 355.

3 Gucsa Magdolna: Szittya Emil – közelítési kísérletek egy fragmentált életműhöz. Diplomamunka. Gépirat. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet. Budapest, 2016.

4 Christian Weinek: Emil Szittya: Leben und Werk im deutschen Sprachraum 1886–1927. Dissertation zur Erlangung des Doktorgrades an der geisteswissenschaftlichen Fakultät de Universität Salzburg. Gépirat. Salzburg, 1987. [továbbiakban: C. Weinek 1987a.]; Elisabeth Weinek: Emil Szittya: Zeitgenosse, Dichter und Maler. Pariser Jahre 1927–1964. Dissertation zur Erlangung des Doktorgrades an der geisteswissenschaftlichen Fakultät de Universität Salzburg. Gépirat. Salzburg, 1987.

5 Bodri Ferenc: Szittya Emil (1886–1964): Egy „kivert kutya” domesztikációs „montázs-kísérlete”. Gépirat. [Esztergom], [1989]. – Ezúton mondok köszönetet Szeredi Merse Pálnak, aki mindkét dokumentum tanulmányozásához hathatós segítséget nyújtott, valamint Kiss Ferencnek a Bodri-hagyaték jelenlegi tulajdonosának, továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Kassák Emlékmúzeum munkatársainak.

6 Christian Weinek: Kassák Lajos és Szittya Emil. Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára. Szerk. Csaplár Ferenc. Budapest, 1987. 27–33. [továbbiakban: C. Weinek 1987b.]; Bodri Ferenc: Kalandorok se kíméljenek! Literatura, 7, 1980. 2. 281–306.

7 Gucsa Magdolna: Szittya Emil – a határszegés mint életmodell. Helikon, 63, 2017, 1. Megjelenés előtt.

8 Kassák Lajos. Egy ember élete. I–II. Budapest, 1983. I.: 342–433.; II.: 236–238.

9 A családra vonatkozó adatok a Hungary, Jewish Vital Records Index, 1800–1945-ről származnak https://familysearch.org/search/collection/1787825

10 Szittya Emil: Kuriositäten-Kabinett. Konstanz, 1923. 7.

11 Ld. egyebek mellett: Kassák 1983. i. m. I.: 381–382.; Szittya Emil: Nádas Sándor a pesti jassz nyelv agitátora. Horizont, [1918], 2. 14–16.

12 Vö.: Bodri 1980. i. m. 282., 289.; Bodri 1989. i. m. 201–205.

13 Szittya 1923. i. m. 7.

14 Bodri 1980. i. m. 300–301.

15 Az 1946-os keltezésű önéletrajz magyar fordítását idézi: Bodri 1989. i. m. 220.

16 Vö.: C. Weinek 1987b. i. m. 27.

17 Uo., 27–28.

18 Bodri 1989. i. m. 33–34.

19 „Da War der naturalistische Schriftsteller Michael Revesz [sic!], der zolaistische Romane schrieb. Unter den socialdemokratischen Schriftstellern verkehrten auch aristokratische Schriftsteller. Der ein hieß Eugen Borounisza. [sic!] Er war Profesor und machte Gedichte. In unserem Kreis verkehrten auch Maler und Bildhauer. – Viele von ihnen waren schon in Paris. Da waren die Bildhauer Strobel und Teles.” Emil Szittya: 40 Jahre Literatur und Kunst. Manuskript NL/DLM. Idézi: C. Weinek 1987a. 46.

20 Szittya Emil – Wojticzky Gyula: Az újak irodalmáról. Budapest, [1909].

21 Uo., 9.

22 Kassák Lajos levele Simon Jolánnak, [1909. július]. Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, lev. 2031/2. – Megőriztem a levél eredeti írásmódját – R. Z.

23 Ld.: Gödrös Lajos levele Kiss Károlynak, Stuttgart, 1909. július 11. Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, lev. 433/2.

24 Bodri 1989. i. m. 52.

25 Kassák 1983. i. m. I.: 427.

26 Kassák Lajos – Pán Imre: Izmusok. A modern művészeti irányok története. Budapest, 2003. 137.

27 Kassák Lajos: Önarckép – hátérrel. Kortárs, 5, 1961, 2. 281–282.

28 Emil Szittya: 40 Jahre Literatur und Kunst. Manuskript NL/DLM. Idézi: C. Weinek 1987a. i. m. 50.

29 Miriam Cendrars: Blaise Cendrars. La Vie, le Verbe, l’Écriture. Paris, 2006. 266.

30 Vö.: Blaise Cendrars levele Felicie (Féla) Poznańskának, 1912. szeptember 1. Idézi: Cendrars 2006. i. m. 268.

31 Bodri 1989. 84–85.

32 Vö.: Cendrars 2006. i. m. 270–272.

33 Vö.: Fritz Laufer: Er schreib als erster über Chagall. Ein Besuch bei dem Maler-Schriftsteller Emil Szittya. Tagesanzeiger, 1963. szeptember 13. – idézi: Bodri 1989. i. m. 90.

34 Csáky József: Emlékek a modern művészet nagy évtizedéből (1904–1914). Budapest, 1972. 72–73., 85.

35 Erről bővebben ld.: Barki Gergely: Az elveszett magyar kubizmus. Artmagazin, 13, 2015, 6. 12–21.; Rockenbauer Zoltán: A Nofertiti-jelenség. A magyar Vadak és Kubisták nyomában. Újraértelmezett hagyomány. Az Itt és most (Képzőművészet. Nemzeti Szalon 2015) kiállítás keretében 2015. június 2-án megrendezett művészettörténeti szimpózium előadásai. Szerk. Rockenbauer Zoltán. Budapest, 2015. 20–31.

36 Mittwoch, den 17 Juni hält im restaurant „Zum Schwan” Grand’ Place, Bruxelles, Schriftsteller; Emil Szittya, aus Paris einen Vortrag über das Thema: Wege zur und über die Moderne Malerei. [Meghívó], Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, 1494.

37 Emil Szittya: Die Haschischfilms des Zöllner Henri Rousseau Und Tatjana Joukof mischt die Karten. (Ein Roman gegen die Psicho-Analise). Budapest, [1915].

38 Ludwig Kassak: Die Schlacht. Der Mistral, 1915. március 3., [1. sz.]. 1.

39 Guillaume Apollinaire: 2e canonier conducteur. Der Mistral, 1915. március 3., [1. sz.]. 3.

40 F. T. Marinetti: In quest’anno futurista. Der Mistral. 1915. március 21., 2. sz. 1.

41 Hugo Ball: Die Flucht aus der Zeit. München, 1927. 97. – idézi: C. Weinek 1987a. i. m. 160. – Az utolsó mondatot leszámítva a passzus magyar fordítását közli: Bodri 1980. i. m. 294.

42 Magyar fordításban idézi: Bodri 1980. i. m. 295.

43 Emil Szittya: Malerschicksale. Porträts. Hamburg, 1925. 28.

44 Szittya Emil levele Manfred George-nak, [1964]. – közli: Manfred George: Der [beinahe] Letzte der alten Bohemiens. In memoriam Emil Szittya. Aufbau, 1964. december 18. 22..

45 Kassák 1983. i. m. II.: 236–254.

46 Szittya hazai újságírói tevékenységéről ld. részletesen: Gucsa 2016. i. m. 38–54.

47 A Konsten-ügyről részletesen ld.: Bodri 1989. i. m. 138–156.; Gucsa 2016. i. m. 55–71.

48 Szittya Emil: Én Szittya Emil a bizonyítékgyáros. Consten bej és Károlyi Mihály gróf. Budapest, 1918. (Horizont-füzet 1.)

49 Horizont. Az időnként megjelenő röpirat 2. száma. Összeállította Szittya Emil. Budapest [szerzői kiadás], 1918.

50 A könyvből magyarul csak részletek jelentek meg, németül több kiadást megért. A Kassákra vonatkozó passzust Csaplár Ferenc fordításában magyar nyelven először közli: C. Weinek 1987b. i. m. 31–32.

51 Szittya Emilre vonatkozó mind ez idáig legteljesebb bibliográfiát ld.: C. Weinek 1987a. i. m. 297–330.

52 Maurice Goldring levele Bodri Ferencnek. d. n. – a levél magyar fordítását közli Bodri 1989. 13.

53 Szittya Emil négy Tristan Tzarához írott levelét közli Gucsa 2016. i. m. 72–75.

54 Emil Szittya: Pariser Notizen. Das Kunstblatt, 1929. Mai. 155. – hivatkozza: C. Weinek 1987a. i. m. 37.

55 Czóbel szóban forgó festménye a hátoldalon Szittya Emil pecsétjeivel nem régiben bukkant fel a párizsi műkereskedelemben. Ezúton köszönöm Maurice Mielniczuknak, hogy a festményről és a hátoldalról készült fotót elküldte nekem.

56 Bodri 1980. 299.

57 A rajzot közli: Botár Olivér: Természet és technika. Az újraértelmezett Moholy-Nagy (1916–1923). Budapest, 2007. 38.

58 Bodri 1989. i. m. 203–204.

59 Bodri 1989. i. m. 13.

60 George 1964. i. m. 22.

61 C. Weinek 1987a. i. m. 330.; E. Weinek 1987. i. m. 245.

62 Emil Szittya (1886–1964.). Ölbilder und Gouachen. 29. Oktober bis 30. November 1985. Hrsg. Robert Fleck. Wien, Galerie Löcker, 1985.

63 Szittya Emil, 1989. augusztus 8. – december 31. Szerk. Csaplár Ferenc. Budapest, Kassák Múzeum, 1989. [katalógus-leporelló].

64 Erről ld.: Csaplár Ferenc: A Szittya-ügy. Élet és Irodalom, 2006. február 3. 2.

65 Cserba Júlia: Magyar képzőművészek Franciaországban 1903–2005. Budapest, 2006, 125–126.

66 Beszélgetés Szittya Emilről. Résztvevők: A festőművészről beszélget: Bodri Ferenc, Csaplár Ferenc. Riporter: Déri János, Sugár Ágnes. Készült: Magyar Televízió, 1989. Petőfi Irodalmi Múzeum, Médiatár, V00203/1.

67 E. Weinek 1987. 241.

68 Vö.: C. Weinek 1987a. i. m. 217–218.; E. Weinek 1987. i. m. 241.

69 https://axioart.com/tetel/emil-szittya-1886-1964-kompozicio-33-1919_817205

70 (ns) [Nádas Sándor]: Az őrnagy munkatársai. Szittya Emil. Pesti Futár, 1918. május 24. 4.

71 Szittya Emil műveiből olvas fel franciául Michel Tompa, majd Szittya Erikával, Szittya Emil özvegyével beszélget. Hangzó dokumentum. [Párizsi Magyar Intézet], 1989. Petőfi Irodalmi Múzeum, Médiatár, K00760.

72 Bodri 1989. i. m. 12–13

73 C. Weinek 1987b. i. m. 32.

74 Vadas József: Egy kis szittyológia. Élet és Irodalom, 1989. szeptember 1. 13.

75 Bodri 1989. i. m. 227–231.

76 Ember Mária: Egy csavargó hazatalál? Szittya Emil kiállítása a Kassák Emlékmúzeumban. Magyar Nemzet, 1989. augusztus 14. 8.

77 Ernst Kállai: Bioromantik. Forum, 2, 1932, 10. 271–274. – magyarul, Kerékgyártó Béla fordításában közölve: Kállai Ernő: Művészet veszélyes csillagzat alatt. Válogatott cikkek, tanulmányok. Szerk. Forgács Éva. Budapest, 1981. 147–152.