Gyermekként (négy- és hétéves korom között) csak azokat a
dolgokat láttam meg a külvilágból, melyek örömömre szolgálhattak. Főként
köveket és fákat, s csak ritkán egynél több tárgyat egyszerre. Emlékszem, hogy
legalább két nyáron át semmi mást nem vettem észre abból, ami körülvett, mint
egy nagy sziklát, körülbelül 800 méterre a falutól: csupán ezt a sziklát, s a
hozzá közvetlenül kapcsolódó dolgokat. Az aranyszín monolit lábánál barlang
nyílott: a víz addig munkálkodott, míg teljesen ki nem vájta az alját.
Alacsonyan elnyúló bejárata alig volt olyan magas, mint mi magunk akkoriban.
Belsejében helyenként további üregek képződtek, s úgy tűnt, hogy a legvégében
egy második kis odú nyílik. A monolitot apám mutatta meg nekünk egyszer. Óriási
felfedezés! Azonmód barátomnak éreztem, és úgy tekintettem erre a kőre, mint
olyan élőlényre, aki a legnagyobb jóakarattal viseltetik irántunk; úgy
hívogatott minket, úgy mosolygott ránk, mint olyasvalaki, akit egykor ismertünk
és szerettünk, s most határtalan meglepetéssel és örömmel találkozunk vele
újra. Onnantól kezdve semmi más nem érdekelt bennünket: attól a naptól fogva
minden reggelünket és délutánunkat ott töltöttük. Öt-hat gyerek, mindig
ugyanazok; elválaszthatatlanok voltunk. Ébredés után minden reggel azonnal a követ
kerestem. A házból a legapróbb részleteit is láthattam, csakúgy, mint a
fonálként hozzá vezető kis ösvényt; minden más homályba veszett és folyton
változott, levegőből volt és semmihez nem kapcsolódott. Az utat követve soha le
nem tértünk volna róla, és soha nem hagytuk el az üreg közvetlen környékét.
Miután felfedeztük az odút, első dolgunk az volt, hogy leszűkítsük a bejáratát,
s csupán egy akkora hasadékot hagyjunk meg rajta, melyen éppen hogy átférünk.
Boldogságom azonban akkor volt teljes, ha bevackolhattam magam a hátulsó kis
üregbe, melyben alig fértem el. Minden vágyam valóra vált! Ám egyszer, nem is
emlékszem már, milyen véletlen folytán, kicsit jobban eltávolodtam a
szokásosnál. Nem sokkal később egy dombtetőn találtam magam. Előttem, kissé lejjebb
a bozót közepén egy hatalmas fekete kő magasodott, akár egy vézna, hegyes
piramis, melynek falai szinte függőlegesen zuhantak alá. El sem mondhatom,
milyen keserű csalódást éreztem abban a pillanatban. A kő letaglózott, s az
első perctől fogva úgy hatott rám, mint egy ellenséges, fenyegető élőlény.
Mindent veszélybe sodort: bennünket, játékainkat és az üregünket. Léte
elviselhetetlen volt számomra, s azonnal éreztem, hogy – mivel eltüntetni nem
tudom – nem szabad tudomást vennem róla, el kell felejtenem, és senkinek nem
beszélhetek róla. Amikor mégis közelebb mentem hozzá, úgy éreztem, hogy valami
helytelen, titkolnivaló, csalárd dolgot teszek. Éppen csak megérintettem,
undorodtam és féltem. Megkerültem, s reszkettem, nehogy felfedezzek rajta egy
bejáratot. Üregnek azonban nyoma sem volt, ami egyrészt még gyűlöletesebbé
tette számomra a követ, másrészt azonban örömömre is szolgált: egy nyílás a
kőben mindent összekuszált volna, s már éreztem is, milyen fájdalmas lett volna
az üregünk számára, ha vele egy időben egy másikkal is foglalkoznunk kellene.
Messzire menekültem a fekete kőtől, egy szót sem szóltam róla a többi
gyereknek, elfeledtem, és soha többé nem tértem vissza hozzá.
Ugyanennek az időszaknak a végén türelmetlenül vártam a
havat. Nem volt nyugtom, amíg egy nap úgy nem ítéltem meg – s ezt többször is
elsiettem –, hogy immár elég hullott belőle, és egymagamban, egyetlen zsákkal
és egy hegyes bottal felszerelkezve, elindultam egy, a faluhoz közeli rétre
(titkos küldetésről volt szó). Ott azután megpróbáltam lyukat ásni, épp csak
akkorát, hogy beleférjek. Azt akartam, hogy a felszínen csak egy kerek nyílás
látszódjon, a lehető legkisebb, és semmi más. Úgy terveztem, hogy a zsákot
leterítem az üreg végébe, s miután elhelyezkedtem, azt képzeltem, hogy egy
nagyon meleg és sötét helyen járok. Azt hittem, nagy boldogságot kell éreznem…
Gyakran már előre, az előző napokban is ennek az örömnek az illúziójában éltem;
azzal töltöttem az időmet, hogy előre elképzeltem, hogyan készül az építmény, s
gondolatban a legapróbb részletekig elvégeztem az egész munkát; minden
mozdulatomat előre átéltem, és magam előtt láttam a pillanatot, amikor
különösen óvatosnak kell lennem, nehogy az egész összeomoljon. Csak arra
vágytam, hogy lássam a teljesen berendezett odút, és bevehessem oda magam. Az
egész telet ott akartam tölteni, egyedül, bezárkózva, és szomorúan gondoltam
arra, hogy enni és aludni mégiscsak haza kell majd mennem. Be kell valljam,
hogy vágyam – minden erőfeszítésem dacára, s valószínűleg a kedvezőtlen külső körülmények
miatt – soha nem teljesült.
Iskoláséveim kezdetén Szibéria volt az első olyan ország,
melyről azt gondoltam, hogy minden bizonnyal csodálatos. Egy megszürkült hóval
borított, végtelen puszta közepén láttam magam, ahol soha nem süt a nap és mindig
hideg van. A pusztát egyik oldalról, eléggé messze tőlem, fenyőerdő határolta –
egyhangú, fekete erdő. Egy jó meleg izba1 (a név meghatározó volt számomra) kis
ablakából néztem a pusztát és az erdőt. Ez volt minden. De gondolatban nagyon
gyakran visszatértem erre a helyre.
Gondolatban ugyanígy rendszeresen felelevenedik, hogy
ugyanebben az időszakban hónapokon keresztül nem tudtam elaludni esténként
anélkül, hogy el ne képzeltem volna, amint szürkületkor átvágok egy sűrű erdőn
és egy szürke kastélyhoz érek, mely a legeldugottabb, legfélreesőbb helyen
emelkedik. Ott – anélkül, hogy védekezhettek volna – megöltem két férfit. Az
egyikük körülbelül tizenhét éves volt, és mindig sápadtnak és ijedtnek tűnt; a
másik páncélt viselt, melynek bal oldalán aranylóan fénylett valami. Majd,
miután letéptem róluk a ruhát, megerőszakoltam két nőt, akik közül az egyik
harminckét éves volt, talpig feketében, teste akár az alabástrom; és a lányát,
aki körül fehér fátylak lobogtak. Sikolyuktól és nyögéseiktől visszhangzott az
egész erdő. Velük is végeztem, de nagyon lassan (ekkor már éjszaka volt),
gyakran egy poshadt, zöld vizű tó partján, mely a kastély előtt terült el.
Minden alkalommal kissé másként. Azután felgyújtottam a kastélyt, majd
elégedetten elaludtam.
* P.S.: 1958. Visszaolvasva e szöveg utolsó szakaszát, azt
veszem észre, hogy Szibériát pontosan annak a környező vidéknek írtam le, ahol
akkoriban éltem.2
Bereczki Péter Levente fordítása
Jegyzetek:
* Alberto Giacometti: Hier, sables mouvants (1933). Écrits. Paris,
Hermann, 2007. 35–38.
1 Az első kiadásban izab szerepel.
2 Amikor Alberto Giacometti 1958-ban újraolvasta a szöveget,
kihúzta annak utolsó bekezdését, majd kiegészítette az utóirattal. Az itt
közreadott utóirat így az eredeti teljes szöveg utolsó előtti bekezdésére utal.