Barki Gergely: Füstbe ment terv

Barki Gergely

Füstbe ment terv

 

Eredetileg a kubizmus magyar vonatkozásait feltáró kutatásokkal kapcsolatos tanul­mánnyal szerettem volna meglepni Passuth Krisztinát, de az ünnepi alkalomhoz illően mégsem egy szárazabb, tudományos igényű írással traktálom őt és az olvasót, hanem csupán egyetlen festményről írok, egy olyan műről, amelyhez mindket­tőnk­nek valamiképpen köze van. Neki még egyelőre kevesebb, de remélem, hogy szö­vegem olvasása után már nem így lesz. A szóban forgó mű mögött rejlő titok­zatos, mély emberi történet személyesebb, közvetlenebb megközelítésre ösztökél, s mivel Krisztina talán egyik legközvetlenebb tanítványa és munkatársa vagyok, enged­tessék meg nekem, hogy sokkal távolabbról és sokkal személyesebb síkon kezdjem.

Egyetemi tanulmányaim során a kezdeti években az itáliai trecento festészet, ezen belül is elsősorban Siena festőóriásai érdekeltek, már-már el is határoztam magam­ban, hogy a diplomám megszerzését követően trecento-kutató leszek. Másod­éves­ként azonban Molnos Péter barátommal egyetemben úgy döntöttünk, hogy egy kicsit áthallgatunk a felsőbb évfolyamokba is. Elkezdtük rendszeresen látogatni Passuth tanárnő 20. századi előadásait, ahol egy általam kevésbé ismert, új világ tárult fel. A téma újszerűsége mellett a korábban megszokottaktól eltérő pedagógusi attitűd is frissítően hatott rám. Krisztina – dacára annak, hogy ekkoriban ő töltötte be a tanszékvezetői posztot is – közvetlen volt és laza, távolságtartást részéről egyet­len alkalommal sem érzékeltem, inkább az ellenkezőjét. Nyilvánvaló volt, hogy a diákokat egyenrangú félnek tekinti, sokukban jövőbeni potenciális kollégát lát, és minden tőle telhető eszközzel segíti, hogy a kollégává avatás minél zökkenő­men­tesebben végbe is menjen. Ennek a számnak a szerzői között is akadnak vagy tudnak olyanról, akik ösztöndíjakat vagy éppen első munkahelyüket köszönhetik Kriszti­nának. Esetemben az utolsó szigorlat alkalmával fordult véglegesen a kocka, amikor – miután beírta indexembe a kedvező jegyet – megkérdezte, hogy ezek után mivel szeretnék foglalkozni. Ekkor a trecento már a múlté volt, huszadik századi témát kerestem. Megemlítettem, hogy a Nyolcak közül többen is foglalkoztatnak, de a legtitokzatosabbnak Berény Róbertet tartom, ő izgat igazán. Krisztina szeme felcsil­lant és roppantul megörült. A téma szívügye volt a ‘60-as évektől kezdődően, és lel­kesen erősített meg elhatározásomban, mondván, Berényt ő is az egyik leginvenció­zusabb, legerősebb festőnek tartja, szinte feldolgozatlan, lenne mit kutatnom, szak­dolgozati témának sem utolsó. Természetesen ő lett a témavezetőm, és már ez idő alatt is rengeteget tanultam tőle. Arra azonban nem számítottam, hogy még a dip­lomám megszerzése előtt olyan komoly feladatra kér fel, ami aztán mind a mai napig meghatározza az életemet. Ebben az időszakban ismertetett össze Rockenbauer Zoltánnal, aki akkor PhD-dolgozatát írta Márffy Ödönről Krisztinához. Egy alka­lommal éppen megbeszélést tartottak, amikor benyitottam az irodájába.

– Jöjjön csak, Gergő, nem zavar, ismerkedjenek össze, biztosan lenne mit meg­beszélniük! – invitált kedvesen.

Így is lett. Szinte azonnal bele is csaptunk a közepébe, lázasan kérdezgettük egymást és büszkén osztottuk meg addigi kutatásaink legizgalmasabb eredményeit. Krisztina figyelmesen hallgatta felhevült diskurzusunkat, s még aznap este felhívott:

– Ahogy ma elnéztem magukat, rájöttem, hogy sok tekintetben egy irányban foly­nak a kutatásaik, maga már rengeteg új dolgot kiderített Berény fauve perió­dusáról, Rocky is szépen feltárta Márffy ezen időszakát, mit szólna hozzá, ha alakí­tanánk egy új kutatócsoportot, a magyar fauve-ok, a Vadak feldolgozására?

Köpni-nyelni sem tudtam, csak hebegtem, de természetesen nagy megtisz­telte­tésnek vettem, és örömmel vállaltam a feladatot. Csak zárójelben jegyzem meg, de Krisztinával kapcsolatban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ekkor Rockenbauer Zoltán még parlamenti képviselő volt, és köztudottan más politikai nézeteket vallott, mint témavezető tanára. Krisztina mindezzel nem foglalkozott, csakis a közös munkával.

Egy héttel később a Szépművészeti Múzeum kávézójában meg is tartottuk első közös ülésünket, ahova Krisztina Pápai Emesét is elhívta, aki ekkoriban védte meg Bornemisza Gézáról írt szakdolgozatát. A beszélgetés során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a téma gazdagsága és feldolgozatlansága miatt más kollégák bevonása is indokolt, növelni kell a kutatócsoport létszámát. Ekkor indítványoztam, hogy Mol­nos Pétert is vegyük be a csapatba, Zoltán pedig a Czigány Dezső-monográfián dol­go­zó Rum Attilát javasolta.

Az ily mód kiegészült kutatócsoporttal néhány közös megbeszélés után rövi­desen elkezdődött a munka. Talán mindannyiunk nevében mondhatom, hogy ez a pár év (2002–2006) életünk egyik legizgalmasabb periódusa volt, a felfedezések kora. Ekkor már állást is szerzett Krisztina számomra az ELTE és az MTA által akkoriban közösen szervezett, sajnos igen rövid életű kutatócsoportjában. A csoport titkára­ként megszerveztem az ország jelentősebb és kevésbé jelentős köz-, illetve magán­gyűjteményeiben a látogatásainkat, végigjártunk szinte minden olyan múzeumot, képtárat, ahol a magyar Vadak műveit sejtettük, s számos kevésbé ismert vagy teljes­séggel ismeretlen magángyűjteménybe is eljutottunk. Hamarosan híre ment a múze­umi világban, hogy Passuth Krisztina és ifjú csapata országjáró körútra indult, s több helyen is azzal fogadtak minket, hogy „Áh, szóval ez az a híres fauve-maffia?!” Krisztina neve minden ajtót megnyitott előttünk, dolgozhattunk a közgyűjteményi, múzeumi raktárakban, adattárakban, nem volt olyan kiszállásunk, ahol ne fedeztünk volna fel legalább egy-két korábban publikálatlan, ismeretlennek számító alkotást, ha máshol nem, hát a képek hátoldalán. A megtalálások, felfedezések közös öröme folyamatosan ünnepi hangulatban tartotta a társaságot. „Csapatszállító sofőrként” mindenkit háztól házig vittem, általában utolsóként Krisztina szállt be az autómba, s mire hozzá értünk, sokszor már hevesen vitatkoztunk egy-egy aktuális témán. Krisztina legendás humorérzékének számos alkalommal lehettünk tanúi. Minden­kihez volt egy-egy szúrós, de mégsem bántó, inkább roppantul szellemes megjegy­zése, de őt is hasonlóképpen lehetett ugratni. Ilyenkor ő mulatott a legjobban. Egy alkalommal például a franciaországi Troyes városában jártunk, hogy néhány fauve festő, André Derain, Othon Friesz stb. műveinek kölcsönzéséről tárgyaljunk a helyi képtár igazgatójával. Rettenetesen izgatottak voltunk, mert fő művek kölcsön­vé­te­lében reménykedtünk, sok múlt a megbeszélésen. Mielőtt az igazgató irodájába léptünk, Molnos Péter így fordult Krisztinához: „Na, tanárnő, akkor most szedje össze magát!” Mi csak pukkadoztunk, de Krisztina is jót nevetett Péter spontán elszólásán, lazaságán, és persze ez a kurtán odavetett mondat hamar szállóigévé vált. Ezer hasonlóan derűs jelenetre emlékezhetünk, de az élvezetes kutatás, az adrenalin­emelő felfedezések rengeteg munkával, adminisztratív teendőkkel is párosultak, s kezdetben csak reménykedni mertünk abban, hogy egyszer mindebből valóban egy nagy kiállítás születik. Miután Bereczky Loránd, az MNG akkori főigazgatója áldását adta a projektre, Szücs György társkurátorként csapattaggá avanzsált és vele közösen folyt a további munka.

Négy évvel a csoport megalakulását követően megnyílt első közös kiállításunk, a Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig című tárlat a Nemzeti Galériában.1 A szakma egy része kezdetben kételkedve fogadta a Krisztina által bevezetett új terminus tech­nicust, de a kiállítás végül nagy sikert aratott, s csaknem egy hónappal meg is kellett hosszabbítani, azon az emlékezetes augusztus 20-án zárt, amikor a tárlat címé­hez hű, pusztító vad vihar tombolt Budapesten.

A szakmai siker legkézzelfoghatóbb eredményeként a kiállítás nemzetközi turnéra indult, méghozzá első állomásként a fauve-izmus szülőhelyére, illetve annak közvet­len közelébe, a Collioure-tól félóra járásra található Céret városába, mely nem mel­lesleg a kubizmusnak is egyik fontos fellegvára.2 A franciaországi kiállításokhoz katalógus is dukált, amivel mindkettőnknek rengeteg gondja akadt. A végered­ménnyel végképp nem voltunk elégedettek. Szomorúbb volt azonban mindennél, hogy mindeközben Krisztina férje, Kemény István szociológus komoly szívműtéte­ken esett át, kórházról kórházra jártak, de ezalatt nem állhatott a munka sem. A katalógus végleges szerkesz­tését Krisztináék lakásán végeztük Szücs Gyurival és Adam Biró párizsi kiadóval kö­zösen. Krisztina szeme sarkából folyamatosan férjét, Pistát leste, aki a kórházból haza­engedve lábadozóként az ágyból követte figyelemmel munkánkat. Házigazdánk nem­csak hitvestársként és kollégaként állt helyt egyszerre, de szakácsként is brillírozott, miközben mi Gyurival a legégetőbb javítások friss verzióit vezettük át a katalógus Párizsból hozott makettjébe. Számos egyéb alkalom­mal volt szerencsém megkóstolni Krisztina főztjét, mindegyik emlékezetes maradt. Hamarosan alkalmam nyílt arra, hogy viszonozzam gondoskodását. Egy alkalommal Párizsban laktunk együtt Makláry Kál­mán galerista tágas lakásában, ahol a katalógus utolsó, leggyötrelmesebb korrektúra­fordulóját végeztük éjszakákon át, sőt hajnalig, s ezeken a napokon én főztem.

Az első franciaországi tárlatunk megnyitóját már nem élhette meg Krisztina férje. Halála és a gyász rányomta bélyegét az elkövetkező időszak hangulatára, ám a kiál­lítás vernisszázsa, pontosabban a céret-i múzeumban nyílt kiállításunk rendezésének napjai mégis csodálatos emlékként maradtak meg bennünk.

Krisztina Párizsban várt rám az Orly repülőtéren, de a gépem hiába szállt le időben a Charles de Gaulle-on, a két reptér közötti út megtétele a közlekedési dolgo­zók általános sztrájkja miatt „mission impossible”-nak bizonyult. Aggódó tele­fon­hívások tucatját követően végül az utolsó utáni percben megérkeztem, és úgy örül­tünk egymásnak, mint ezer éve nem látott barátok vagy családtagok. Mikor aztán Perpignanban leszállt a gépünk, Krisztina váratlan kérdéssel fordult hozzám:

– Gergő, hozott magával jogosítványt?

– Persze, mindig nálam van – válaszoltam, de egyáltalán nem értettem, hogy mi a szándéka ezzel. Egy perc múlva már az autókölcsönzők pultjánál válogatott az autók között. Szürreális élmény volt. Krisztina, aki abszolúte nem ért a közlekedés eme módjához, soha nem ült még volánnál, kibérel egy autót, mintha világéletében ezt tette volna.

– Csak nem gondolja, hogy egész nap a szobában ülünk egy hétig, mikor ilyen fantasztikus helyen vagyunk?

Nem volt mit tennem, vettem a lapot és kezdetét vette egy kalandos nyaralás, amelyre egyáltalán nem számítottam az adott körülmények között. Itt is egy lakás­ban laktunk, a múzeum igazgatónője, a kedves, ám annál határozottabb Joséphine Matamoros rendelkezésünkre bocsátotta belvárosi apartmanját, ahol a hegyekre kilá­tást engedő kényelmes szobák mellett mindennel felszerelt konyha fogadott. Mivel Krisztina a városi múzeum baráti körének felkérésére egy előadásra is készült, ezért itt is én főztem az első napokban. Borozgattunk is derekasan a helyi remek vörö­sekből. Az előadása utáni estén így szólt hozzám Krisztina:

– Elég volt az itthoni kosztból, ruccanjunk át Spanyolországba, biztosan ott is főznek valami jót.

A határ közelsége valóban csábító volt, s este nyolckor (!) felkerekedve hama­rosan Salvador Dalí városában, Figueresben találtuk magunkat. Még aznap este át­ruccantunk Gironába is, ahol egy a katedrálishoz felvezető sikátorban megbújó, vidám hangulatú borozóban koccintottunk Krisztina előadásának sikerére. Jóval éjfél után indultunk haza. Gondoltam, hogy ez a hirtelen ötlet a kiruccanásra csak egy­szeri szeszély lehetett, de másnap este Collioure-ba invitált Krisztina. Korábban már nappali fényében is felfedeztük a fauve-izmus szülővárosát, Matisse és Derain első fauve festményeinek helyszínét, de este is látni akartuk. A város festői kikö­tőjének végében találtunk egy hangulatos kiülős éttermet lélegzetelállító rálátással a városra. Előttünk egy angol házaspár haladt el két, a lányaimmal egyidősnek tűnő kislányuk­kal, nagyokat nevetve, önfeledten játszva a part menti kagylókkal, kavicsok­kal. Krisz­ti­na minden bizonnyal látta rajtam, hogy elfacsarodik a szívem, s saját családomat hiányolom. Bevallom, pokolian belém mart ekkor, hogy milyen jó lenne, ha ott le­hetnének velem.

Tavaly nyáron a környéken nyaraltam a feleségemmel és három lányommal, Céret-be és Collioure-ba is ellátogattunk néhány alkalommal, nappal és este is. Krisztina biztosan sűrűn csuklott ezekben a hetekben, mert szinte minden saroknál felelevenítettem egy-egy vele kapcsolatos emlékemet. Egyik este a kikötői étterem előtt sétáltunk el és férfiasan bevallom (ez is Krisztina gyakori szófordulata), legalább annyira elszorult a szívem, mint egy évtizeddel korábban Krisztinával a teraszon ül­ve. Azonban ezúttal nem a családom, hanem ő hiányzott. Örültem volna, ha akkor velünk ül asztalhoz. Végül be sem tértünk a vendéglőbe, talán – tudat alatt – úgy gon­doltam, hogy ez maradjon kettőnk helye.

Ez a nyár mindkettőnk emlékezetében mély nyomokat hagyott, sokat emlegetjük azóta is a nagy autós kirándulásokat a hegyekbe, a Pireneusok mélyén megbúvó káp­rázatos középkori emlékeket, kolostorokat, kis templomokat, s persze mindazt, ami azután következett: a sikeres kiállításokat Matisse szülővárosában, Cateau-Cambresis-ben és Dijonban, s aztán a közös munkát a Nyolcak centenáriumi kiállí­tásán, Pécsett.

Volt időszak, mikor napi kapcsolatban voltunk, sőt naponta akár többször is beszéltünk telefonon, de az élet mostanában ritkábban sodor össze bennünket. Rengeteget tanultam tőle, nem csupán szakmailag, de az élet egyéb területein is. Egészen triviális, hétköznapi dolgokat is. Bevezetett például a francia konyha rejtel­meibe, elmesélte, hogy ő miképpen főzött, mikor Párizsban élt, hogyan kell vásárolni egy francia hentesnél stb. Számos alkalommal ültünk étteremben is Párizsban, Dijon-ban, Céret-ben, egyéb helyeken, és mindenhol tudta, hogy mit érdemes rendelni. Megismertetett párizsi barátaival, akiknél nem egyszer lakhattam is. Rengeteget utaz­tunk közösen, nemcsak Franciaországba, de például Berlinbe is. Minden alkalommal az volt az érzésem, hogy folyamatosan a diktafon felvevőgombján lenne érdemes tartanom az ujjamat. Krisztinából dőltek a történetek, anekdoták, unatkozni mellette egy percig sem lehetett.

„Majd egy adott pillanatban” (ez is Krisztina fordulata), ezen a ponton valami­képpen át kellene térnem a bevezetőm elején meghirdetett témámra, de semmilyen frappáns átkötő szöveg nem jut eszembe, így kénytelen vagyok egyszerűen arra hivatkozni, hogy miért is választottam éppen ezt a képet, Berény Róbert Varró Ist­ván­ról festett portréját témámnak.3 (VII. tábla)

Varró István (1878–1963) Krisztina férjéhez hasonlóan szociológus volt. Mind­ketten emigráltak, kényszerűen hagyták el hazájukat. Keresztnevük is azonos. Szá­mom­ra mindketten érdekes, titokzatos figurák, olyan típusú emberek, akik szinte ösztönösen értik az összefüggéseket, és mint egy röntgensugár, átvilágítják az embert. Krisztináéknál vendégségben többször volt az az érzésem, hogy Pista előtt nem lehet handabandázni, átlát az emberen, mint a legjobb pszichológus. Berény Varró port­réjával szemben állva is ez az érzésem támad, ráadásul tudvalevő, hogy Varró Berényhez hasonlóan komolyan vonzódott a mélylélektanhoz, s mindketten ahhoz a pszichoanalitikus körhöz tartoztak, amely Ferenczi Sándor körül formálódott az 1910-es évek elejétől.

Ha másban nem, legalább ennyiben köze lehet Krisztinának a képhez, bár tud­tommal nem igazán kedveli Berénynek ezt a művét, túlontúl retrográdnak tartja, hiszen kevésbé tükrözi a festő briliáns, sziporkázóan invenciózus egyéniségét. Nekem sem a legnagyobb kedvencem ugyanezen okok miatt, de mindig is titokzatos, meg­fejtésre váró műnek tartottam. Leginkább az foglalkoztat(ott), hogy egy olyan festő, aki a század első évtizedében a legprogresszívebb irányok úttörője volt, mi­képpen és főleg miért tért vissza néhány év alatt szinte a szalonfestészet színvo­nalára. Ennek kifejtése jóval messzebbre vezet, de a kép rejtélyeivel kapcsolatos megfejtésre ezúttal mégis kísérletet teszek.

 

Annak ellenére, hogy Varró Istvánt Berény egyik legszorosabb barátjaként tartjuk számon, kettőjük kapcsolatáról aránylag keveset lehet tudni. Abban az időben, ami­kor Szíj Béla, Berény első jelentős monográfusa elkezdte a festővel kapcsolatos ku­tatásait, megkérte levélben Varrót, hogy segítse őt a fellelhető dokumentumok össze­gyűjtésében.4 Varró megszállottként vette fel újra a kapcsolatot Berény egykori isme­rőseivel, barátaival, és talán az életmű feldolgozása szempontjából legértékesebb információkkal segítette a későbbi Berény-kutatók munkáját, de önmagáról, illetve a festővel való viszonyáról alig tett említést. Nem lehet tudni, hogy pontosan mikor ismerték meg egymást, de feltehetően már az 1910-es évek elején kapcsolatban állhattak, legalábbis Varró István leveleiből erre lehet következtetni. Berény három évvel az olajportré elkészülte előtt, azaz 1915-ben már két vázlatrajzot is készített Varróról, melyek a nagy portréhoz hasonlóan Füst Milánhoz kerültek a közös barát emigrálásakor. Az MTA Művészettörténeti Intézetének Adattárában őriznek egy foto­­gráfiát, amelyen Varró István családja látható, s a háttérben az ajtó mellett egy gyermekportré függ a falon.5 A fénykép hátuljára írt szöveg szerint az arckép Berény Róberttől származik, és Varró fiát, ifj. Varró Istvánt örökítette meg 1913-ban.6 Be­rénynek erről a művéről a fotón kívül más dokumentum nem áll rendelkezésre, s tudtunkkal nem került Füst Milán gyűjteményébe.

Az író gyűjteményéhez azonban számos egyéb Berény-mű is tartozott, többek között a Nyolcak második kiállításán debütált ikonikus Weiner Leó-portré,7 mely korábban szintén Varró tulajdona volt. A Varró István-portré a hétköznapi szemlélő számára sokkal szokványosabb – uram bocsá’ unalmasabb – arcképnek tűnik, mint a Weiner-portré, holott az egész életmű egyik legtitokzatosabb darabjáról van szó.

Az első világháborús időszak alatt Berény fokozatosan távolodott el a prog­resszív, avantgárd felfogástól, s csak elvétve mutatkozott meg ekkori műveiben a haladóbb irányzatokhoz való felzárkózás igénye. A hadviselés körülményei kevés­bé inspirálták újszerű képi megoldások alkalmazására. A feszült légkörre ellensú­lyozás­képpen harmonikusabb, nyugodtabb stílussal reagált. Az 1911–1913 körüli időszak expresszionista lendülete éppen akkor, a háború kezdetén tört meg, amikor a hadi­állapot nyugtalanságának és borzalmainak kifejezésére a leg­adek­vátabb módon ép­pen az expresszionizmus révén lehetett volna reflektálni. Berény háború alatt készült művein ezzel szemben egyfajta higgadt naturaliz­mussal átitatott múltba fordulás, s csak igen enyhe mértékű modern stilizálás érvényesül. 1918-ból már jóval kevesebb művét ismerjük, mint a háború előző éveiből. A Varró István-portré annak a klasszi­cizáló folyamatnak a végkicsengése, amely művészetében a megelőző 4-5 éves idősza­kot jellemezte. Szíj Béla véleménye szerint az arckép Berény „párizsi korszaka után készült művei között a leghig­gadtabb előadású”,8 Szabó Júlia ezzel szemben „realisz­tikus-kubisztikus” műnek tartotta.9 Valójában kubisztikus elemeket nehéz fel­fe­dezni a portrén, de realizmusa an­nál meggyőzőbb. Berény ezúttal egy még távo­labbi kor művészetéhez nyúlt vissza, mint ahonnan piktúrája egykor elindult: a 19. század realista szalonportréira emlékez­tető ap­ró­lékos részletességgel festette meg egyik leg­jobb barátjának arcképét. Még az olyan rész­letek valósághű visszaadására is gondot fordított, mint a rokokó fotel csillogó aranyozása.

Berény eredeti elképzelése szerint a kép egy még sokkal előbbi kor magasztos stílusát tükrözte volna. Erről és a mű keletkezésének körülményeiről Varró István levele ad napra pontos tájékoztatást: „Amióta megismerkedtünk, kedvem lett volna tőle lefestetni magamat… a kivitel körül nem volt kívánságom… Papírt vett és vázolni kezdte elgondolását: Te ennek a könyvtárteremnek az előterében ülsz ebben a karos­székben. Lelki szemeid előtt, azaz a hátad mögött balra, a könyvespolcok előtt áll egy komoly, tehát felöltözött múzsa, vagy amit akarsz, könyvbe merülve. Még hát­rább, jobbra a terem teraszra nyílik. Azon túl valami víz van és a láthatárt valami dombsor zárja le. A teraszon egy komolytalan meztelen múzsa fésüli fekete haját… Hiszen ez egész reneszánsz elgondolás, jegyeztem meg halkan.

– Annyi baj legyen, volt a válasza és nyomban hozzáfogott. Dolgozott a képen kisebb-nagyobb megszakításokkal 1918. február 26-tól október 21-ig. A két háttéri nő­alak­hoz sok vázlatot készített modellről és úgy vitte át a képbe. A jelzett háttér gondo­san volt kidolgozva minden részletében… Egy nap, amikor megint ültem neki az ara­nyo­­zott karfájú támlásszékben, azzal állt elő, nem is kérdezem, mikor lesz kész a kép? Sa­ját jellegzetes szavait idéztem reája, mondván: akkor lesz kész, ha aláírod. És nevettünk.

Aznap megszokott tempós munkájához képest sokat és némán dolgozott a képen; majd hirtelen hívott, nézzem meg: kész. Én meglepetten vettem észre, hogy a mesebeli háttér eltűnt, egy ráfestett fakó függöny-féle mögött. Nyilván azért festette hirtelen át a hátteret, mert nem látta megvalósítva eredeti elgondolását. Ezt szűksza­vúan jelezte és a képről többet kettőnk közt szó nem esett”.10

Bármennyire is részletes és informatív Varró memoárja, a lényeget elhallgatta, melyről azonban a kép későbbi tulajdonosa, Füst Milán a szociológus feleségétől ér­tesült. Varróné elbeszélését Füst naplójában rögzítette, ebből derül ki, hogy a portré hátterébe tervezett allegorikus jelenet tulajdonképpen Varró szerelmi vívó­dását lett volna hivatott szimbolizálni. Varró Gréte elmesélése szerint kezdetben ő volt hűtlen férjéhez, de visszatért hozzá, utána persze már nem mehetett minden úgy, mint annak előtte volt: „S múltak az évek s a Kamarában egy lány dolgozott együtt az urával, K. Klára – s itt baj történt, nagy baj! A férj lesoványodott s még tehetet­lenebb, még lágyabb lett, még egykedvűbb otthon, – majdnem belepusztúlt. – Ő pedig mindent tudott…. Már megesett az is, hogy nagy társaság volt náluk s a férje tévedésből őt Klárának nevezte…. – mindenki megnémúlt, mert mindenki tudta a dolgot s ő zavartalan maradt. – Kitartani! – ezt súgta néki valaki, mert megéri a kűzdelmet. – Egy nap aztán Pista kiakasztotta a lány arcképét a szobájába az ágya fölé…. Grete attól a naptól fogva nem ment be többé a szobájába…. S ez így ment sokáig…. Akkor egy nap a férfi mintha eszére tért volna, leakasztotta a képet a falról és odaállította az íróasztalára…. Grete pedig még mindig nem ment be…. de egy nap végre megsokallta a dolgot, fogta a képet, képes felére fordítva betette az íróasztal fiókba…. A férje akkor dühében három napig nem beszélt vele….. – Ebből az időből való az a kép, melyet Berény festett róla…. Érdekes, pompás kép, tökéletesen fejezi ki pszichikai elesettségét…. De az is nagyon érdekes, hogy mi minden volt rajta….. A festő, úgy látszik, tudott ezekről a dolgokról….. Két nőalak is volt a képen az egyik a sötét oldalon a férfi elé hajolva könyveket nyújtott néki, – a kép baloldala szabad tájra nyílt, – nyílt napsütésben fürdő mezőkre – s itt egy meztelen nő-alak karjait tárta az álmodozó felé. – Nehéz élet volt: – mindenféleképen zavaros és alig elvi­selhető. A pénzűgyek is nyomasztók voltak, – a férfi rosszúl keresett…. s bár kitű­nően, szótlanúl tudta elviselni, hogy a felesége jobban keres, mint ő, – mégis….. Ez is hozzájárúlt ahhoz a hangulathoz, mikor az asszony már elviselhetetlenűl nehéznek érzi, hogy erősebbnek kell lennie, mint az, akit szeret. – Ő is elgyengűlt – nem egyszer, de erősnek kellett mutatnia magát….. S egyszer a piktornál látogatóban, így szólott hozzá: – mért festettél engem oly szomorúnak? – S a piktor mosolygott és nem felelt. Tartania kellett magát, hogy ki ne törjön….11

A kép hátterét leíró két visszaemlékezés lényegtelenebb eltérésektől eltekintve, alapjában véve összecseng azzal, ami konkrétan a vászon felületére vonatkozóan háttérként értelmezhető. A reneszánsz elgondolást tehát egy függöny takarta el, de hogy e leírások mennyire hitelt érdemlők, azt a fedőfesték repedései mögött látható külön­böző színfoltok sokasága ma is sejteti. Ezért a Füst Milán-gyűjtemény Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállítására készülve az intézmény munkatársaival különböző technikai vizsgálatokat végeztettünk el a képen, bízva abban, hogy az átvilágítások ered­ményeképpen előkerül a Berény által eltakart reneszánszos allego­rikus jelenet.12 A röntgen-radiográfiás, UV-lumineszcens és infrareflexiós felvételek egyike sem hozta meg a várt eredményt, ellenben meglepetésként napfényre került egy nem várt kép, még­hozzá fejjel lefelé (VI. tábla). Berény tehát valóban átfestette a vásznat, de nem a két múzsa bukkant elő, hanem egy ismeretlen hölgy portréja, aki ugyanebben a karosszék­ben ülve látható.

Talán egyszer arra is fény derül, hogy vajon Varró szerelmét, K. Klárát13 örö­kítette meg ez a női portré, vagy egy Varrótól teljesen független hölgyről készült. Érdemes megemlíteni, hogy egy évvel a Varró-portré megfestése előtt ugyanebben az aranyozott karosszékben már ült modellt egy szemrevaló hölgy Berénynek, Böhm Aranka, aki ekkoriban éppen Ady alkalmi szerelme volt, majd később Karinthy Frigyes második felesége lett.14 Berény minden bizonnyal a pszichoanalízis révén ismerkedett meg Böhm Arankával, ahogy feltehetően Varróval is.

Berény szignójával és dátummal látta el barátja portréját, tehát Varró elbeszé­léséhez híven befejezett képnek kell tekintenünk. Ha a szociológus emlékezete nem csalt, akkor ez éppen a háború végén, Berény leszerelésének hónapjában történt. Egy, a Magyar Nemzeti Galéria Festészeti Osztályán őrzött korabeli fénykép­fel­vétellel összevetve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a festő a szignózás után is módosította a festményt: az arcot kissé megöregítette, a bajuszt megnövelte, s a modell jobb kezére fel- vagy vissza(?)került egy gyűrű (talán jegygyűrű?), amely az archív fényképen még nem látható.

Úgy tűnik, Berény beavatottként avatkozott a kép történetébe a szerelmi viszály elcsendesedését követően, de a portré újdonsült tulajdonosa, Füst Milán is e titkok tudója lehetett. Az 1914–1916-os (első) naplófüzet bejegyzéseit Füst a Kassai Nap­lóban 1922-ben, hét részben jelentette meg. Az első rész első naplójegyzete így szól:

Pista: Szelídített farkas. – Barátságos, meleg, hűséges tekintet… A farkas elrejtő­zött… Azonban: ne merj magánügyeibe avatkozni, ne zavard, mikor udvarol, mert megvillogtatja a fogát…15 Nem tudni, hogy e feljegyzés Pistája azonos-e Varróval, s hogy összefüggésbe hozható-e szerelmi románcának történetével, mindenesetre évek­kel később, mikor a portré Füsthöz került, mintha az őszinteség és titkok hor­do­zójának Janus-arcú ikonjává vált volna a kép a lakáson belül. Egy Fülep Lajos­nak írt levelében ennek metaforájaként jelenik meg a festmény: „Bűnös voltam tehát és szomjas, oly mértékben, hogy reggel 1/2 5–5 óra felé úgy ittam üvegből a konya­kot, mint a vizet. Szemben velem a falon egy Amerikába vándorolt szegény jóbará­tom arcképe, Isten úgy segéljen, nem egyszer ráemeltem a flaskát és így szóltam hozzá:

– Iszákos lettem, – mit szólsz ehhez drága Pista?

A kép bólintott. Amire én megint nekiláttam.

Pedig nem vagyok iszákos természet, csak folyton nyugtalan és folyton vágya­ko­zó.16 Néhány hónappal korábban magának Varrónak is hasonló jelenetről vallott,17 s hogy barátja titkainak őrzője volt, mi sem bizonyítja ékesebben, hogy Varrónak egy másik szerelmi viszonyából „átöröklött” hölgy, Seltmann-né Vajda Zsu­zsa Varróék emigrálása után Füst Milánt kereste meg, hogy közvetítse leveleit. Az 1940-es évek elején Fülep mellett, mintegy annak ellenpontjaként Varró egykori sze­rel­me lett Füst legfontosabb levelezőtársa.

 

A kép titkainak feltárása ezzel még korántsem zárult le, hiszen továbbra is bizonytalan, hogy Berény vajon valóban megfestette-e a Varró és Füst által emlegetett reneszánsz jellegű hátteret, vagy csupán vázlatokat készített hozzá. Ha rajzolt skicce­ket, vajon hol lehetnek? Ha megfestette a hátteret, ma miért nem látható még a legmodernebb optikai berendezések által sem? Lekaparta a vászonig? Miért nem az eredeti elgondolás valósult meg? Ki lehet az a fiatal hölgy, akinek portréját ma Varró arcképe takarja? Miért nem tartotta meg ezt a portrét? Sorolhatnánk a máig meg­válaszolatlan kérdéseket.

Remélem, hogy a Krisztina kilencvenedik vagy századik születésnapjára készülő ünnepi kötetben már ezekre is válaszolhatok.

Addig is Isten éltesse „bis Hundertzwanzig”!

 


 

Jegyzetek:

 

1 Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk. Passuth Krisztina, Szücs György Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2006.

2 A franciaországi Fauves hongrois. 1904–1914 című vándorkiállítás állomásai: Musée d’Art Moderne, Céret, 2008. június 20. – október 12.; Musée départemental Matisse, Cateau-Cambrésis, 2008. október 25. – 2009. február 22.; Musée des Beaux-Arts de Dijon, 2009. március 13. – június 15.

3 Berény Róbert: Varró István arcképe, 1918. Olaj, vászon, 100 × 86,5 cm, j. b. f.: Berény 1918, Budapest, Füst Milán Fordítói Alapítvány.

4 A Magyar Nemzeti Galéria Adatárában Orbán Lívia jóvoltából – kinek segítségét ezúton is köszönöm – előkerült Szíj Béla hagyatékából egy beleltározatlan mappa, mely főként Varró István szociológus Berény Róberttel kapcsolatos levelezéseit, adatgyűjtéseit tartalmazza.

5 MTA BTK Művészettörténeti Intézet, Adattár, MKI-C-I-75/V-38.

6 A két kézírástól származó szöveg ellentmondásos: „Az ajtó mellett függő kislány-portré Berény R.-től – ez a kézírás feltehetően az intézet egyik munkatársától származik. A másik, archaikusabb kézírás szövege: „Ifj. Varró István (New York) gyermekkori képe 1913.”

7 Berény Róbert: Weiner Leó arcképe, 1911. Olaj, vászon, 63 × 78,5 cm, Budapest, Füst Milán Fordítói Alapítvány.

8 Szíj Béla: Berény Róbert. Budapest, 1964. 17.

9 Szabó Júlia: Berény Róbert Bartók Béla portréja. Új Művészet, 4, 1993, 7. 18.

10 Varró István levelének a portréjára vonatkozó részletét idézi: Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berlini emigrációig. A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei / Bulletin de la Galerie Nationale Hongroise, 4. 1963. 120–121.

11 Füst Milán: Teljes napló. Szerk. Szilágyi Judit. Budapest, 1999. I.: 826.

12 „A mester én vagyok” Füst Milán és felesége, Helfer Erzsébet műgyűjteménye. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2015. április 17. – november 15. Ezúton is köszönöm dr. Szilágyi Judit kurátornak a képpel kapcsolatos vizsgálatokban nyújtott segítségét. Köszönettel tartozom dr. Rőder Editnek is, a Füst Milán Fordítói Alapítvány elnökének, amiért e vizsgálatokat az alapítvány anyagi forrásaival is támogatta.

13 Füst naplójának névjegyzékében egy bizonyos S. Zsuzsa feloldásaként is Varró egyik barátnőjét jelölik meg, akit Seltmann Zsuzsával azonosítanak, de ez a kapcsolat későbbi keletű volt. Füst Milán: Teljes napló 1999. i. m. II.: 545., 861.

14 Berény Róbert: Böhm Aranka portréja, 1917. Olaj, vászon, 82 × 66 cm, Budapest, Kieselbach Galéria.

15 Füst Milán: Teljes napló 1999. i. m. II.: 642.

16 Füst Milán levele Fülep Lajosnak, 1942. január 8. Közli: Füst Milán összegyűjtött levelei. Szerk. Szilágyi Judit. Budapest, 2002. 390–391.

17 Füst Milán levele Varró Istvánnak, 1941. szeptember 13. – uo., 380. „És most, bucsuzásúl: édes jó, öreg Barátom, kedves Haverom, megvallom Neked az igazat, én mostanában iszom. Még hozzá konyakot, üvegből, éjjel, – egy cúgra sokat, (46 fokos,) majdnem vízarányosan. Mikor már nagyon fáradt vagyok, reggel felé, bemegyek a kis-szobába (ha emlékszel még rá) mert ott vannak a régi íróasztalomban az italok, kinyitom, kiveszem, a világosság felé tartom és szívok egy jót. S minthogy éppen szemben van velem a Róbert-festette képed, hát a szemedbe nézek, a melanchólikus szemedbe és így szólok Hozzád: – mit szólsz ehhez, Pista? (Ivás közben.).”