Azt hiszem, ideje végre felrázni ezt a nemzedéket, és szembesíteni
egy olyan megrendítő – már csupán a felismerés által szívbe markoló – igazsággal,
amelyre pedig magától is ráébredhetett volna. És amelyre mi sem szolgálhat kézzel
foghatóbb bizonyítékul, mint Giacometti bármelyik, akár legjelentéktelenebb szobra:
ahhoz, hogy egy ilyen generáció – a miénk – büszkén elővillanthassa a porzóit, teljes
virágában ki kell bomlania…
Giacometti 1901-ben született Stampában, egy kis hegyi faluban,
Svájcban; vagyis a zord Európa kellős közepén, mégis elérhető távolságban Olaszországtól.
Édesanyja, egy kőszikla (akitől vonásait örökölte) hozzáment egy virágos mezőhöz
(akiről pedig hallomásból tudom, hogy az impresszionista iskola legjelesebb svájci
képviselője volt), és Svájc képére és hasonlatosságára három fiúgyermeket adott
neki: egy kősziklát és két fenyőt.
A világ legtermészetesebb dolga volt tehát, hogy a művészi közegbe
beleszületett Alberto maga is művésszé cseperedjen; el is küldték tanulni az Akadémiára.
De a lényeg, hogy megvolt benne az a különleges tulajdonság, amelynek köszönhetően
remekművek kerülhetnek ki az ember keze alól: szenvedéllyel, érzékenyen viszonyult
a világhoz, vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, a világ bizonyos rétegeihez, illetve
talán csak egy bizonyos rétegéhez – és az utána való heves, tiszteletteljes, óvatos
vágyakozásban nyilván megtapasztalta a legnagyobb gyötrelmet és a kifejezés képtelenségét.
Az ilyen pillanatokban még a lehető legalapvetőbb dolgok is megkérdőjeleződnek emberben.
Miért akart szobrász lenni? Leginkább azt döntötte el, hogy ha mindenképp lenni
kell valaminek, önmaga lesz.
Akadtak jó néhányan ebben a nemzedékben, akik csupán késve léptek
ki a nagyvilág elé. Ahogyan tudtak; a maguk módján. És mi is csak most kezdjük látni,
hogy nem is az erő vagy az érzékenység hiányzott hozzá belőlük.
Mert végig ott lapultak ám a szár tövénél, és várták, mikor bújhatnak
elő a ragyogó szépségű, de korán elvirágzó oldalhajtások rejtekéből. Ez utóbbiak
ma már fonnyadoznak, nem is szívesen hozakodom elő velük, noha eleinte egy irányba
törekvő ágaik együtt bontottak rügyet, majd egy ideig csodálatosan virágoztak is.
Mostanra viszont csak egy nyalábnyi rőzse maradt belőlük, amelynek tüze melegen
tartja az ostobák levesét, míg a friss sarjadékokat, amióta a hegyükből látványosan
előbuggyant az élet, tisztelet övezi. Velük nem lesz olyan könnyű elbánni. Egyszer,
jóval később majd árbocrudakat faragunk belőlük, hogy az eljövendő éjszakákon még
sokáig utat mutathassanak a csillagoknak.
Miért akart szobrász lenni? Majd ti eláruljátok nekünk, pásztorok:
Ragadj botot Lajos, kapjál botra Marcsa!
A pásztorbot a vad farkast távol tartja,
S alhat békén a nyáj.
Nem csoda, ha ezért az istenek honába
Megáldva és csodálva
Helyezünk titeket. Nektek e dics kijár!1
Mint a hegyi pásztorok általában, Giacometti sem nyughat egészen
addig, míg az éjszaka összes jelenését göcsörtös botokká nem változtatja. Talán
megirigyelte Jupitert, ő is markában akarta tartani a villámot…
A művelethez – amely persze annál bonyolultabb, minél apróbb
változtatás szükségeltetik hozzá, hisz jelen esetben egyetlen dolgot kell feloldani,
nevezetesen: hogyan lesz a spectrumból sceptrum – tulajdonképpen nincs is szükség
másra, csupán kellő szellemi erőfeszítésre és egy jó éles bicskára.
Hajnalra minden pásztor kősziklává edződik… Nyilván ezért sétálgat
olyan komoran a Flore kávéház környékén az a zömök, bozontos üstökű kőszikla, ezért
látni még ott barázdált vonásaiban az éjszaka összes gyötrődését: még érződik rajta,
ahogy megriadt a körülötte és a kecskéi körül csapdosó törékeny ágak tünékeny és
fenyegető árnyékától. Igen, a szobrász valójában valahogy úgy viszonyul az alkotásaihoz,
mint a küklópsz a (karcsú) nimfához, Polüphémosz Galateiához: rátelepszik a vágyával,
felülnézetből látja – aránytalanul.
Ahhoz, hogy végre beszélni tudjunk Giacomettiről és a műveiről,
ki kellett várni, hogy a mondanivalónk letisztázódjon, csupán egyetlen dologra szűküljön,
amelyet egyszerre tudunk eltartani és szorosan magunkhoz ölelni. A művek egyébiránt
leginkább hallgatásra késztetnek. Szívem szerint hatalmas kősziklákat görgetnék
köréjük, féltékenyen elszigetelném őket mindentől.
Miért izgatott mégis, hogy őszintén megszólaljak velük kapcsolatban?
Miért van bennem az az érzés, bennem, aki – legalábbis ahogyan magamat látom – annyira
másként gondolkodom (talán gyökeresebben másként nem is lehetne), hogy nemigen tudok
szabadulni tőlük? Sőt, miért képzelem azt, hogy mindenkit, aki csak megáll bármelyik
szobra előtt, óhatatlanul hasonló benyomások kerítenek a hatalmába? Talán megértettem…
Hirtelen, mintha valami álomból ébrednék, rájöttem az okára, megvan… Azt hiszem,
sikerült megragadnom! De nem, még mindig nem érem el! Hogyan kerülhetnénk hozzá
egy kicsit közelebb? És ezen a ponton túl az ésszerűség határai szükségszerűen kissé
elmosódnak…
Persze minden azon múlik, milyen jellegűek ezek a jelenések.
Vannak, akik „a tér besűrűsödését” látják bennük… Mások… Nem,
drága barátném! Hiába tudom, hogy nem veti meg az asztal örömeit, és hiába szánta
szellemességnek, nem! Hiába a művész perzselő vágyának tüze karcsúsította őket ilyenné
– még ha a kép egyik-másik reprodukció alapján bosszantóan megelevenedik is a szemünk
előtt –, nem! Biztosíthatom, nem lenne helyénvaló ezeket a kecses figurákat nyársra
húzott húsdarabkákhoz hasonlítani. Elég ebből a badarságból, ne is folytassuk! Ne
akarjon felbosszantani!
Ha már leereszkedünk, a filozófiánál alább ne adjuk…
Rangon aluli vonzalmunk megfelel a kor kívánalmainak, s a divat
is ezt diktálja. De hová is sorolhatnánk ezeket a látomásokat? Vallásos természetűek,
az vitán felül áll; de vajon milyen vallásnak áldoz a pásztor? Arról van itt szó,
ami ezt a nemzedéket foglalkoztatja, a gondjairól, a hitéről. De miből fakadnak
a gondjaink? Mi a mi keresztünk? És ha már ennyire belemerülünk, van-e valaki, akiről
elmondhatjuk, amit Pascal mondott Jézusról, miszerint az ő kínszenvedése a világ
végezetéig fog tartani?
Az Ember… Az ember mint Egyén… A szabad Egyén… Az én… Hóhér és
áldozat egyben… Vadász és űzött vad egyben…
Az ember, aki – egy szál magában – kóróvá soványodva áll – a
világ romlottságának és nyomorúságának sűrűjében –, és keresi önmagát – támpontok
nélkül.
Kimerült, vézna, erőtlen, meztelen. Cél nélkül kóborol a tömegben.
Az ember, aki vállán viseli az emberek gondjait, aki elriasztja
maga körül az embereket. Még egyszer, utoljára méltóságteljesen közszemlére teszi
végtelen eleganciáját. A kóróvá szikkadt egyén végkimerülésének ünnepélyességét.
Az ember az ellentmondásokból magának rakott máglyán. Nem is
egyszerűen keresztre feszítik. Megégetik. Igaza volt, drága barátném.
Az ember az áthevült járdakövön, amelyről elnehezült lábát nem
tudja felemelni.
A görög szobrászat, de jaj, mit is mondok, Laurens és Maillol
óta sok anyag leolvadt az emberről a máglya tüzén.
Felteszem azért, mert Nietzsche és Baudelaire óta az értékpusztulás
igencsak felgyorsult.
Csöpögnek ki belőle az értékei, a zsírja, és táplálják alatta
a lángokat!
Az embernek nem csak hogy nincs már semmije; ő maga is semmivé
vált; csupán az én maradt belőle.
Elnévtelenedett… Egy egyszerű névmás!
Ezt az ént sikerült rettentő piedesztálra emelnie, talpra állítania,
drága Alberto.
Ezt a soványka, bizonytalan körvonalú jelenést, amely ott szerepel
majd’ minden mondatunk elején. Ezt a tolakodó kísértetet.
Köszönöm!
Mert hála önnek, megragadtuk az értelem disznaját, az embert,
a pásztorbotot, a kórót – utolsó istenünket.
Legyen bár névtelen senki, soha többé nem bánthatja már a szemünket.
És ha kellőképpen odafigyelünk, végignézhetjük a haláltusáját.
Molnár Zsófia fordítása
Jegyzetek:
* Francis Ponge: Réflexions sur les statuettes, figures et peintures
d’Alberto Giacometti. L’Atelier contemporain. Paris, Gallimard, 1977. 93–98.
1 François de Malherbe: Stances, XVIII. Récit d’un berger au
ballet de Madame, Princesse d’Espagne (1615). Jeney Zoltán fordítása.