Johannes Hofer: De nostalgia – A honvágyról

Johannes Hofer

De nostalgia – A honvágyról1

1688

 

I. §.

Az utóbbi időben az orvostudományi tárgyak szinte áttekinthetetlen sokféleségét megismerhetvén nem voltam biztos benne, hogy mely témát válasszam fejtegetéseim tárgyául, illetve hogy – az olvasó egyetértésében bízva – mely tartalmakkal is kellene foglalkoznom, minthogy némely társalgások során, melyekbe (mint ez már általában lenni szokott) komoly beszédek is keveredtek, ismert személyiségektől kaptam bátorítást és tanácsokat. Ezen beszélgetéseket egyfelől ugyan példaértékűnek talál­tam, másfelől viszont, látván az anyag gazdagságát, el is bizonytalanodtam. A legkü­lönbözőbb témákból válogathattam, melyek kapcsán a legnagyszerűbb eredménye­ket taglalhatnám akár részletekbe menő pontossággal. Ettől kezdve tehát behatóan el is gondolkodhattam rajtuk.

Kisvártatva azonban jobb meggyőződéstől vezérelve félretettem ezeket az ilyen-olyan ötleteket és az addigi eredményeket. Józan ítéletem megpróbált ugyan eltánto­rítani szándékomtól, ami alighanem sikerül is, ha nem lettem volna kezdettől fogva meggyőződve róla, hogy ilyen tárgyú tanulmányaimat pártfogóim, tanáraim és barátaim is szívesen fogadják majd.

Tépelődéseim közepette ugyanis bizonyos történetek jutottak el hozzám olyan fiatal emberekről, akik oly mértékben indultak sorvadásnak, hogy – ha időközben nem térhetnek meg szerencsésen hazájukba – láztól és betegségtől legyöngülve idegen földön pusztultak volna el. Nos, ezt a betegséget alapos vizsgálatnak alávetve úgy találtam, hogy valóban érdemes leírnunk és értekezés tárgyává tennünk, annál is inkább, minthogy az effajta kórnak eleddig egyetlen orvos sem szentelt kellő figyelmet. Biztosra veszem tehát, hogy éppen nekem való előadástémára leltem; mindazonáltal magam sem vagyok biztos benne – a kegyes olvasó ítéletéről nem is szólva –, hogy tévedésektől mentesen tudom kifejteni mondandómat, legyen az bármily pontos, tiszta és egész is; már csak azért sem, mert kevés igazán hasznos dolgot találni erről a betegségről, melynek irodalma sok ostobaságot és bizony nem kis számú hibát hagyományoz.

Mindezek miatt kérem az olvasó megértő elnézését, egyúttal remélem, előítéletek nélkül olvassa majd egy olyan ifjú ember dolgozatát, aki elsőként vállalkozik e terület behatóbb elemzésére.

 

II. §.

Hogy a lehető legérthetőbb legyek mondandómat illetően, legszerencsésebb legelőbb is magát a szót szemügyre vennünk: a helvétek, akik saját nyelvjárásukat beszélik, das Heim-wehnek (‘honvágy’-nak) nevezték el azt az állapotot, mely abbéli fájdalmunk következménye, hogy magunk mögött hagytuk kies szülőföldünket. Olybá tűnik tehát, mintha fájdalmat éreznének és le kellene dőlniük csupán amiatt, hogy nem lélegezhetik az otthoni jó levegőt, vagy azt képzelik, hogy immár soha többé nem élvezhetik annak áldását. Emiatt – s mert bizonyos Galliában tartózkodó helvétek kerültek ilyen lelkiállapotba – érthető, hogy ennél a népnél vert gyökeret a Maladie du Pays fogalma. Az orvostudományban mindeddig azért nem létezett külön megne­vezése ennek a kórnak, mert – tudomásom szerint – egyetlen orvos sem figyelte meg és írta le pontosan. Magam rendkívül fontosnak tartom, hogy egyál­talán szóba hozzuk végre, egyúttal azt is kötelességemnek tekintem, hogy saját elnevezést is beve­zessek rá, hisz ugyanígy járt el számos, bizonyos újdonságait közzétevő elődöm is.

Egyetlen szó sem illik annyira a szóban forgó betegségre, mint a két szóból alko­tott görög eredetű nostalgia: nostos annyit tesz, mint ‘hazatérés’, az algos jelen­tése pedig ‘fájdalom’ vagy ‘bánat’. A nostalgia megnevezés jól tükrözi a hazatérés iránti erős vágyból fakadó szomorú lelkületet. Mindazonáltal egyetértek azzal is, ha valakinek jobban kedvére volnának a nostomania vagy philopatridomania megne­vezések, minthogy ezek még inkább kiemelik a lelkület zavarodottságát.

 

III. §.

Minthogy nostalgiáról mint olyanról eleddig nem beszéltünk, s az kutatások tárgyát nem képezte, saját elképzeléseim szerint úgy világítanám meg, hogy az nem más, mint valamely betegséget kiváltó képzet tünete (symptoma imaginationis laesae).

A nostalgia a spiritus animales (kb. ‘élő és éltető képzetek’ – a ford.) révén jön létre, melyek az agyban található csíkos testek fehér szálain át (per albos striatorum cerebri corporum tractus) bizonyos pályákon terjednek szét és az ovális központ (centrum ovale) csövecskéin keresztül ismét ugyanoda térnek vissza. A szülőföld iránti vágyakozás sajátos és tartósan fennálló képzete (idea) nyugtalanságot támaszt a lélekben. Ezen állapotot a legkülönbözőbb – majd enyhébben, majd pedig erőtel­jesebben fellépő – tünetek kísérhetik. Leírásomban figyelmem az ebből a sérült képzetből eredő lelkiállapotra irányul, melynek tünetei egészségre ártalmas hatást fejtenek ki; minthogy nem hiszem, hogy megkerülhetnék olyasmit, ami ennyire sem­mi máshoz sem foghatóan szembeszökő.

Hogy ez a képzet betegséget válthat ki, azért is könnyen belátható, mivel a mun­kálkodó embereket kevés más tapasztalati dolog (objecta externa) izgatja fel jobban, illetve semmi nincs rájuk tartósabb hatással, mint az a vágy, hogy szülő­földjüket viszontlássák. Mert ha a lélek ereje természetes kedélyállapotunkban egyen­le­tes, abból az következik, hogy bármily tárgyi tapasztalás megindítja, megmozgatja és alakítja az eszméket (ideae).

Mindebből az következik, hogy mindaz, amit túlságosan ritkán használunk, elsorvad; ha pedig a spiritus animalisok mindegyre csak egyetlen pályán mozognak az agyban, csupán egyetlen tárgynak (objectum) adnak majd lehetőséget rá, hogy a képzeteket alakítsák.

Nemigen vitatnám, ha valaki ragaszkodnék hozzá, hogy mindebben megtalálható valami a melankolikus vagy rögeszmés őrületből is, mivel ha a spiritus animalisok hosszú ideig és gyakran foglalkoznak azzal, hogy egyetlenegy eszmét hozzanak létre bensőnkben, úgy aligha lehet másképp, mint hogy a spiritusok – kimerülvén, illetve voltaképpeni feladatuktól eltávolodván – megzavarodnak, mozgásuk lomhává válik, és a különböző elképzelések immár csak egyetlen, vagy alig néhány tárgy körül fo­rognak majd.

 

IV. §.

Miután kifejtettem a betegség lényegét, legkézenfekvőbb, hogy most fenn­for­gásá­nak körülményei alapján világítsuk meg. S vajon nem az idevágó példák és történetek a legalkalmasabbak-e erre? Hiszen számuk valóban oly nagy, hogy bárki, aki tisztjeikkel kapcsolatban volt, hallhatott ilyeneket a Galliában tartózkodó helvét csapa­tokkal kapcsolatban. Nemrégiben pedig egy illető szigorúan bizalmasan mesél­te el nekem egy Bernből származó fiatal, tehetséges bázeli diák esetét, akin egy idő után búskomorság vett erőt és végül meg is betegedett: nem túl magas, de kró­nikus láza volt, kedélyét félelem gyötörte, szívverése felgyorsult, s e tünetei nap­ról-napra súlyosbodtak.

Végül a ház lakói mentették meg a már küszöbön álló haláltól, akik városszerte elmondták baját és imádkoztak érte; ugyanis eljött hozzá a gyógyszerárus, aki orvosi előírásra beöntést adott neki. Ezenkívül, miután szemügyre vette a beteget és felis­merte rajta a betegség minden tünetét, azt tanácsolta neki, hogy – hordágyon, mint­hogy ekkor már nagyon gyönge volt és közel a halálhoz – haladéktalanul térjen vissza szülőföldjére, mert az őt kínzó betegség nem más, mint a nostalgia, melyre a hazatérésen kívül egyéb gyógymód nincsen.

Hallván ennek a tervnek minden részletét, szomszédjai késznek mutatkoztak eszerint cselekedni. Erre a már a halál küszöbén álló beteg spiritusai szabadabban kezdtek áramolni, ő maga pedig a hozzá intézett kérdésekre mind odaillőbb vála­szokat adott és szelleme egyre nagyobb szabadságának adta tanújelét. És alighogy pár ezer lépésre maga mögött hagyta a várost, összes tünete megszűnt, ő maga pedig még azelőtt teljesen meggyógyult, hogy megérkezett volna Bernbe.

Nemrégiben esett meg az is, hogy egy parasztasszony, akinek Bázelben van egy darabka földje, nagy magasságból lezuhanván olyan súlyosan megsérült, hogy né­hány napig eszméletlenül feküdt. Majd a gyógyszerészek és kirurgusok gyógykezelése révén lassan ismét eszméletére tért, ekkor viszont erőt vett rajta a nostalgia, vesze­kedett és panaszkodott, kiköpdöste az ételt és a felépüléséhez elengedhetetlenül fontos gyógyszereket. Jajgatva mindegyre csak azt kiáltozta: Ich will heim, ich will heim! (‘Haza akarok menni, haza akarok menni!’), és a hozzá intézett kérdésekre is ugyanezt válaszolta. Az asszony szülei beleegyeztek, hogy a súlyos beteget hazaviszik, ahol is az mindenféle gyógyszeres kezelés nélkül felépült. Vannak további ismert példák is, melyekről ugyanígy beszámolhatnék, ha nem volnék biztos benne, hogy a dolog szemléltetéséhez az eddig elmondottak is elégségesek.

 

V. §.

Beszámolómból kiderül, hogy a kérdéses kór főleg az otthonuktól távol került fiata­lokat és fiatal embereket támadja meg. Egész sor megfigyelésből az is megálla­pítható, hogy elsősorban olyanokat érint, akiket egyedüli gyermekként neveltek otthon, s akik később a nyilvánosság előtt is fellépnek és gyakran másokkal is össze­járnak ugyan, de sem különösebb tekintélyük, sem felszabadult pajtási kapcso­lataik nincsenek. Neveltetésük ezen sajátossága miatt van az, hogy – bár kiváló és jóravaló emberek – nem tudnak közösséget vállalni másokkal, ha más népek közé küldik őket. Nem tudnak hozzászokni az idegen szokásokhoz és életmódhoz, kép­telenek elfeledni az anyatej ízét. Ezenkívül fellépésükben félénkek, és egyetlen örömük, ha az édes hazát gondolatban felidézhetik.

Rosszul viselik az idegen levegőt, és mindezen zavartságuk közepette éjjel-nappal csak hazatérésükre tudnak gondolni. Minthogy azonban ez helyzetükben nem meg­valósítható, lassanként a fent leírt lelkiállapotba kerülnek. Egyesek úgy vélik, hogy csak a helvétekre jellemző ez a betegség, közülük is különösen a berniekre és az azokhoz tartozó népekre. Hogy ez nem így van, láthatjuk az egyik, fent ismertetett példából, de egyéb más megfigyelésekből is. Mégsem vitatom, hogy éppen az ehhez a nemzethez tartozók körében gyakoribb, mint másutt. Más európai népeknél híres orvosok gyakorta figyelték meg betegek azon állapotát, melyben azok kizárólag a halál gondolatával foglalkoztak, és vagy folyamatosan súlyos betegségben szenvedtek, vagy pedig egyenesen életük végét várták. Ha ez a tünet valóban jellemzően a helvéteknél jelentkezik, úgy nem tudom, ezt az idegenben hiányolt reggeli leves, esetleg a hazai tej hiánya okozza-e, melyet az elkényelmesedett természet nem képes nélkülözni; vagy pedig az-e az oka, hogy ott az ember híján van az odahaza élvezett szabadságnak – esetleg bármi más dolog.

 

VI. §.

Ami a beteg részt illeti, az nyilvánvalóan nem más, mint az, amely a hazája után vágyakozó léleknek alkalmat ad rá, hogy a test mozgási képességét lecsökkentse. Ha a szellem testi dolgokon kívül semmi mást nem képes elképzelni, és ha az elképzelés által a test felé fordul és a testi tárgy képét szemléli, úgy fontolóra veszem, hogy az agynak azon táján keressük, amelyben a tárgyak ilyen képei a spiritus animales bizonyos mozgásai által idéződnek fel. Az agynak ezt a részét egyesek az „ovális központ”-nak nevezik; engedtessék meg nekem, hogy ehhez még hozzá­fűzzem: a szóban forgó megbetegedésnél épp ez a legbelsőbb, számtalan olyan ideg­szálból álló agyterület sérül meg, melyeken a spiritusok folyamatosan undulálnak.

 

VII. §.

Írjuk le mármost a nostalgia okait, melyek kézenfekvőbbek és közvetettek is lehet­nek. Egyesével fogom sorra venni és esetleg egymásból levezetni őket. Jómagam legalábbis azt hiszem, hogy a spiritus animalisok a középagy rostjain áthaladó folyamatos vibrációt idéznek elő, melyeken – mégpedig impressziók formájában – a szülőföld eszméjének nyomait (repraesentatio) hagyják hátra. Úgy vélem, hogy ezek a nyomok a sok emlékező gondolkodástól és morfondírozástól oly méllyé válnak, hogy a spiritus animalisok maguktól is szakadatlanul ezeket követik, és arra sarkallják a lelket, hogy minden figyelmét a szülőföld gondolatára irányítsa. Ugyan­ezt figyelhetjük meg az álmok esetében: sokszor itt is olyan dolgok eszméi kerülnek felszínre, melyek mély benyomást tettek ránk, s amelyekkel ébren szembesülünk.

A spiritus animalisok azonban, ha bizonyos utakat csak bizonyos erőfeszítés árán járnak be és azokat kevéssé szélesíthetik ki, könnyen lelnek új utakat a hátrahagyott, elmúlt dolgok kisebb ellenállása révén, mely őket az álom alatt megérintette. Így beidegződött mozgásokat végeznek és folyamatosan régmúlt eszméket irányítanak, ami azonban nem annyira alvás közben igaz rájuk: sokkal inkább úgy áll a dolog, hogy az ébren levő embert az általa gyakorta szemlélt tárgy ragadja meg, de csak addig, míg a spiritusok nem kezdenek újból megszokott mozgásukba. Ugyanis ha a spiritusok – egyetlen tárgyat tekintve – a léleknek a rendelkezésre álló erejét igénybe veszik, és gyakori átfutásukból kifolyólag megszokták, hogy ugyanazon utakon mozogjanak, kitágítják a pórusokat és csövecskéket, melyekben bizonyos tárgyak mozgásban tartják őket és ahol zárt csoportban jelennek meg.

Ott, ahol ez történik, a spiritusokat aligha mozdíthatja tovább egyéb más tárgy, és ha meg is kellene mozdítani őket, úgy a lélek, melyet teljességgel kitölt a szülőföld eszméje, csakis efelé irányul, és vagy egyáltalán nem, vagy csak elégtelenül, esetleg csupán mintegy mellékesen ügyel azon mozgásokra, melyeket más tárgyak idéznek elő. Így történik ez általában azok esetében, akik gondterhes gondolataikból elra­gadtatásba (in ecstasin) esnek, és kevésbé észlelik, hogy azokat, akik mellettük állnak, nem is látják, illetve azokat, akik hozzájuk beszélnek, nem hallják. Ha ész­lelési központjukat külső ingerek érik, úgy a lélek ezen mozgásokra csak kis mérték­ben figyel, minthogy nem odaillő dolgok kötik le.

 

VIII. §.

A közvetett belső – igen sokrétű – okok magában a testben rejlenek. Ezek is a szülő­földre való visszatérés eszméjét sugalmazzák a léleknek. S ez a betegség, mely veszélyes és hosszan tartó, nem más, mint a nostalgia.

A legkönnyebben azok esnek bele, akikkel új helyükön rosszul bánnak vagy kényelmes szolgálatot hagytak hátra otthon, és minthogy folyamatosan otthonukra kell gondolniuk és hazavágynak, hatalmába keríti őket ez a kór. Igen fontos okokat vezethetünk le a megváltozott életvitelből is. A levegőváltozás is nagy ha­tás­sal van a vér és a spiritusok diszpozíciójára, emellett leginkább az idegen szokások és az újszerű életmód, de engedtessék meg, hogy ezekhez más előadódó különbségeket, bonyolult igazságtalanságokat és egyebeket is hozzáfűzzünk. Mert ha a fiatalok apáik szokásai mögé húzódva mereven saját szokásaikat követik, idegen vidékre kerülvén nem képesek megszokni az ottani idegen szokásokat és életvitelt. És bár legtöbbjük megpróbál alkalmazkodni a helyi erkölcsökhöz és ingerekhez, végül képtelennek bizonyulnak rá. Ehelyett még akkor is a kies szülő­föld képét idézik fel, ha egyébként csak kisebb gondjuk vagy nézeteltérésük adódik, mígnem abbéli vá­gyuktól vezérelve, hogy hazatérjenek, a nevezett súlyos következményekkel járó lel­kiállapotba esnek – sőt, ha nem térhetnek haza, minde­nestül el is uralkodik rajtuk ez az érzés.

 

IX. §.

A nostalgia fenyegetésére utaló jelek szemmel láthatók abból az állapotból, amelybe a fiatalok kerülnek, így például ha gyakran leverten fel-alá járkálnak, ha a számukra idegen szokásoktól vagy bizonyos szórakozásoktól húzódoznak, ha természetüknél fogva hajlamosak a melankóliára, ha tréfákra, kisebb nézeteltérésekre vagy kelle­metlenségekre betegséggel reagálnak, ha vágyakoznak, ha csak a hazájuk nyújtotta örömöknek képesek örülni és ezeket idegen szokásokkal szemben előny­ben része­sítik – a sort hosszan folytathatnánk.

Szinte biztosan nostalgiába esnek azok, akik igazságtalanságot szenvednek el, majd pedig valamilyen betegség keríti hatalmába őket, mire bánatukban gon­dolatban mindegyre az otthoni levegőt lélegzik – minek következtében igen valószí­nű, hogy immár maga a szóban forgó betegség is küszöbön áll. A betegség jelent­kezésének a következő jelei vannak: mindenekelőtt a szüntelen búskomorság, zavaros álmok vagy tartós álmatlanság, a kizárólag a szülőföld körül keringő gondolatok, elerőtlenedés, holmi szóbeszédek és az előnytelen környezet okozta borús hangulat, félelemérzet, az egyenetlen szívverés, gyakori sóhajtozás, a szellem tompultsága (stupiditas animi), valamint a kizárólag a szülőföld eszméjére irányuló figyelem. Mindezen tünetek különféle betegségeket hoznak magukkal, és vagy megelőzik ma­gu­kat az érzelmeket, vagy pedig azok után lépnek fel. Végül megfigyelhető még a huzamosan tartó – illetve időnként alábbhagyó – lázas állapot, mely igen hosszú ideig fennállhat, ha nem teljesül a beteg azon vágya, hogy hazájába visszatérhessen.

 

X. §.

Nem különösebben nehéz megmagyaráznunk, hogyan és miként keletkeznek a nostalgia tünetei; bármennyire is legyen az összefüggésben korábbi betegségekkel, e helyt nem időzhetünk el azok okainak feltárásával is. Ellenben annak magyarázatára, amit még feladatunk kifejteni, abból indulunk ki, hogy a nostalgia esetében igen erős a szülőföldre való visszatérésre irányuló akarat. A beteg minduntalan ezt a tárgyat idézi fel, mely végül olyan spiritus animalisokat szabadít fel, melyek mozgása tartó­san és egyenesen arra irányul, hogy a kérdéses tárgy eszméjét megjelenítse. Ebből következik, hogy a spiritusok egyéb más tárgy feltűnésével szemben közömbösen viselkednek, és a lélek cselekvései az észlelési központban nem képesek kiváltani a fibrillák egy bizonyos rezgését. Ezért a spiritusok az agyban túlságosan is le vannak kötve, és nem elégséges mennyiségben, illetve valódi életerő híján áramlanak az idegek még soha nem látott csövecskéin át egyéb más részek felé, így nem segíthetik azok természetes cselekvéseit.

A beteg érzéki kívánalmai stagnálnak, vagy ha étvágyát kielégíti is, úgy az a felvett táplálék ellenére is gyomorbántalmakkal jár, mivel a spiritus animalisok erejüket vesztették. Az ételeket a beteg kihányja, vagy tökéletlenül oldja fel, és emésztése rossz. A rosszul emésztett étel aztán a vérbe kerül, majd sűrűn folyékony szérumot termel, melyből azonban csak kevés spiritus származik, a nyirok pedig tömöttebb lesz. Ha a spiritus animalisok csekély mennyiségben mégis regene­rálódnak, az agyban – a folyamatos szellemi erőfeszítés miatt – úgyszólván újra egy csapásra elhasználódnak, lassanként mind szabad akaratból, mind pedig örökletesen bekövetkező mozgásuk megbénul, és a betegen fásultság lesz úrrá. A vér keringése alábbhagy, maga a vér pedig – részecskéinek gyorsan bekövetkező működési elég­telensége miatt – erősebben esik össze, illetve koagulumok keletkeznek benne, a véredények kitágulnak és szorongás lép fel. Mindenekelőtt lassú láz jelentkezik, mely – a tapadós, nyers és savas szérum miatt – a mirigyek elzáródásaiért felelős. Végül a spiritusok elhasználódnak és mozgásuk által elerőtlenednek, minek következtében a beteg még közelebb kerül a halálhoz – s mindezek csupán és kizárólag a képzetek hatására következnek be. Aki ezt nem hiheti, olvasson utána azoknál, akik a képzelet hatásairól írtak: különösen ajánlhatók e célra Henricus ab Heer kiváló megfigyelései.

 

XI. §.

Az elmondottakból könnyen kikövetkeztethető, hogy mi is ezen lelkiállapot prog­nózisa: ha jól megválasztott gyógymóddal kezelik, gyógyítható e kór; de gyó­gyít­ha­tatlan és halálos, vagy legalábbis felettébb veszélyes, ha a körülmények nem engedik meg a beteg vágyainak kielégítését. A kísérőtünetek gyakran felerősítik a veszélyt, különösen ha hosszan tartó, magas és rosszindulatú láz is fellép. Ha a beteg nem hajlandó vállalkozni a hazaútra, elhúzódó betegségre kell számítani, mely hosszú gyógyszeres kezeléssel gyógyítandó.

 

XII. §.

A kezelés során véleményem szerint két indikációt kell megkülönböztetnünk: tudniillik egyfelől a betegséget kiváltó képzeten (imaginatio laesa) kell segítenünk, másfelől pedig a tüneteket is enyhítenünk kell.

A betegséget kiváltó képzetről annyit mondhatunk, hogy ha az még nem súlyosodott el, ha a betegségnek épp csak kezdetén vagy kialakulásának stádiumában vagyunk, ha a beteg még erejénél van, nem lázas, és semmi feltűnő elváltozás nem áll fenn, leginkább úgy érhető el a gyógyulás, ha a megromlott gyomor érdekében a ballasztot a beleken át a testből kihajtjuk. Szinte teljesen mindegy, hogy a beteg fő kezelésére szolgáló gyógyszerként pilulát, szélfűt (mercurialis), por formájú orvos­ságot, avagy gyógyító hatású bort alkalmazunk-e. Ha ezen kívül rosszullét is fennáll és a nyálkával teli gyomor ettől szenved, a hányás előidézésére célszerű antimont ad­nunk. Ha a beteg ezután még mindig vértolulásosnak tűnik, a nagy kari vénát kell megcsapolni.

A nosztalgia kezdeti szakaszában megjelenő és legyöngülésként érzékelhető tünetek megszüntetésére Confecta Alkermesszel vagy Confecta Catechuval elegyített szíverő­sítő keveréket (cardiaca mixtura) kell rendelni, melyet a beteg csigaformájú edényből igyon. Ha a láz tartósnak bizonyul, cardiacával kevert izzasztószereket kell beadni.

Ha a vér besűrűsödésére fennálló hajlamot nem lehet elég gyorsan megszüntetni, a beteg erre mellkasi szorító érzéssel és szívdobogással reagál. A nyugtalanságot és folyamatos álmatlanságot vagy belsőleg alkalmazott, altató hatású emulziókkal, vagy külsőleg alkalmazott balzsammal, beléndekkivonattal (Hyoscyamus niger) vagy ópi­um­mal kezelhetjük, ekkor egyszer az egész fejet, másszor pedig a halántékot és a koponyát dörzsöljük be.

Ha időszakos láz esete áll fenn, azt gyógyszerekkel kell csillapítani vagy meg­szüntetni.

Közben, mihelyst a betegnek az idegenben való tartózkodástól megcsappant élet­ereje bizonyos fokig helyreállt és ő maga már alkalmas az útra, időről-időre gondolni kell a szülőföldre való visszatérésre is. A terápia részeként a beteg lehetőleg gyakran időzzön másokkal, hogy képzelete elszakadhasson makacs eszméjétől (imaginatio).

Ugyanis ezt és egyéb más dolgokat is azon fő cél érdekében kell elérnünk, hogy ha a hazatérés rögeszméjét (phantasma) nem lehet megszüntetni, akkor a beteget a lehető leghamarabb visszajuttassuk otthonába. Még akkor is, ha gyönge és erőtlen – ez esetben utazókocsin vagy hordágyon, illetve amely alkalmas eszköz ezenkívül épp rendelkezésre áll.

Mostanáig tudniillik a legtöbb esetben az derült ki, hogy egyfelől mindazok, aki­ket ily módon hazaküldtek, vagy már útközben, vagy pedig közvetlenül hazaérke­zésüket követően újfent erőre kaptak; másrészt viszont azok, akiknek nem állt mód­jukban a hazatérés, lassanként felélték spiritusukat és elhaláloztak, megint má­sok delíriumba estek, és végül még ép eszüket is elvesztették.

Még régebben hallhattam egy párizsi kereskedő beszámolóját: Ennek volt egy helvét szolgája, aki egyik napról a másikra melankolikus és bánatos lett – étvágytalan volt, munkáját kedvetlenül végezte, majd végül nyomatékos kéréssel elbocsátásáért folyamodott alkalmazójához, amit pedig korábban semmiképpen nem kívánt. A kereskedő nyomban beleegyezését is adta, mire a szolgát – akinek gondolatai már jó pár napja e gondja körül forogtak – az örömtől mintha kicserélték volna. És bár végül mégiscsak Párizsban maradt, soha többé nem került újra ilyen lelkiállapotba.

 

Sára Balázs fordítása

 


 

Jegyzetek:

 

1 A szöveg lelőhelye: Johannes Hofer: Dissertatio Medica De Nostalgia, Oder Heimwehe. Basel, 1688. A fordításhoz felhasznált német fordítás lelőhelye: Klaus Jürgen Pfannkuche: Johannes Hofers Dissertation „De Nostalgia”. Marburg, 1979. 160–173.