Örkény István: Macska az esőben

Örkény István

Macska az esőben1

 

Az ötlet, hogy kirándulást tegyenek a Dobogókőre, Szilágyitól származott. A helyi­érdekűn még nem panaszkodott. Csak később jött rá, amikor meredek erdei kapasz­kodókat kellett megmászni, hogy ő nem is szeret gyalogolni.

Hajmási se szeretett gyalogolni. De ő vagy kevésbé nem szeretett gyalogolni, vagy rosszabbul panaszkodott. Ennélfogva ő húzta a rövidebbet. Hogy ne kelljen Szilágyi nyögéseit hallgatni, átvette tőle az aktatáskáját, mely 7 kiló kéziratot tartalmazott az eredendő bűnről mint a velünk született bűntudat forrásáról, különös tekintettel Hubert Wolfgang Hilarius freiburgi professzor idevonatkozó kutatásaira. Később rásózta még a hátizsákját, melybe sok vajat, sok kenyeret, sok juhtúrót és két sült csirkét csomagolt útravalónak a híres mozgásművészeti iskola vezetőnőjének leánya. (Vilma királynő út, közel a Makkhetes vendéglőhöz.)

Szilágyi, megkönnyebedvén, fürgén mászta a hegyet. Az arra járó turisták érdek­lődve nézték kacsázó járását. Minthogy a kacsák nem szoktak sietni, a legtöbben csak most kaptak némi képet arról, milyen lehet egy kacsa, ha siet. A sietségből ha­ma­rosan futás lett, mert fekete felhők vonultak a Dobogókő fölé, s hirtelen szakadni kezdett az eső.

Már közel voltak a turistaházhoz, mégis bőrig ázva léptek az egyetlen földszinti helyiségbe, mely nyilván társalgóul, ebédlőül, söntésül és menedékül szolgált, mert az egész hegyvidék összes turistái ide húzódtak a zápor elől. A levegőt cigarettafüst, az ázott viharkabátok és a császárkörtelikőr kibírhatatlan szaga töltötte be. Moccan­ni se tudtak. Arról, hogy leüljenek, kicsomagoljanak, megebédeljenek, szó sem lehe­tett.

Szilágyi sóhajtott, és vádlón nézett Hajmásira, mintha ő szorgalmazta volna a Dobogókő megmászását. Hajmási a hátizsákkal nagy nehezen odapréselődött a pulthoz, ahol a csapos (vagy tulajdonos) izzadva mérte ki a császárkörtelikőrt. Egyéb áruféleség nem volt kapható.

– Kérem szépen – szólította meg Hajmási –, Szilágyi nem bírja a magaslati levegőt.

– Akkor miért pont ide jönnek?

– Mert csak most derült ki. Ha Szilágyit nem tudjuk lefektetni, hány.

– Kicsoda Szilágyi?–kérdezte a csapos, illetve tulajdonos.

– Ő az – mutatott Hajmási a háta mögé.

A csapos megnézte Szilágyit. Szilágyi szenvedő arcot vágott. Nem is vágott; neki szenvedő arca volt. Főleg evés előtt és evés után – persze más-más okból – jött ki az arcán a szenvedő vonás.

Abban az üres manzárdszobában, ahová a csapos fölengedte őket, csak egy szék, egy vaságy és egy szekrény volt. Szilágyi legelőször benézett a szekrénybe. Mindenféle limlom közt ráakadt egy zacskó tavalyi dióra. Szilágyi a legeldugottabb helyeken is elég gyakran talált ennivalót.

Aztán leheveredett. Kapva kapott mindenen, amiért sajnáltathatta magát; most például már maga is elhitte, hogy nem bírja a magaslati levegőt.

– Valami kályhaféle nincs? – érdeklődött.

– Van vaskályha, de nincs tüzelő – mondta Hajmási. – Tudniillik augusztus havá­ban járunk.

– Akkor csomagold ki a hátizsákot.

Ő fekve evett. Hajmási jött-ment, lent dübörögtek, dobogtak és tovább büdösödtek a természetjárók. Hajmási egy csirke mellét rágva, a vizes ablakból nézte a szakadó esőt.

– Te! – mondta megrökönyödve. – Áll itt egy fa.

– Brindzás a túró – válaszolta Szilágyi. – Miféle fa?

– Azt nem tudom. De egy macska ül alatta a szakadó esőben.

– Macska nem jár az esőben.

– Hát ez ül.

– Macska nem ül az esőben.

– Kelj fel, és nézd meg, ha nem hiszel nekem.

Szilágyi nem kelt fel, inkább elhitte. És felkérte Hajmásit, hogy ne hagyja szen­vedni a macskát, hanem menjen le, fogja meg, hozza föl. Majd itt megszárad szegény.

Hajmási fölvette a viharkabátját, lement a csigalépcsőn, és nagyon tekervényesen, többszöri bocsánatkérés árán, valahogy átfurakodott a tömegen. Elment a fáig. Két­szer körüljárta, benézett a bokrok alá, majd az előbbi fárasztó úton visszatért a szobába.

– Kérlek szépen nem találtam a macskát.

– Na látod. Kiszaladt, beszaladt, mert nem szereti az esőt. Kérsz még csirkét, vagy megehetem?

– Juhtúrót fogok enni zöldpaprikával.

Fölkente a túrót, elsétált az ablakig. Úgy meglepődött, hogy a homlokát odaverte, és kis híján betörte az ablakot.

– Te – mondta Szilágyinak.– Mégis itt a macska.

– Milyen macska?

– Az az átkozott macska a fa alatt.

– Nézd – mondta Szilágyi. – Nem haragszol, ha most egy fájó kérdést teszek föl neked?

– Parancsolj.

– Te még fiatal vagy. De ha most, erőid teljében, egy ázott macskát se tudsz megfogni, mi lesz belőled az élet viharaiban?

– Az előbb nem volt ott.

– Hát akkor menj és hozd föl. Szinte idáig hallom, ahogy vacog.

Most már alig tudott az ajtóig utat vágni, mert a turisták, talán a ruháik szára­dása miatt, úgyszólván egymáshoz ragadtak. Néhányan morogtak is, pláne amikor visszajött, és újra szétlökdöste őket.

– Hát kérlek, barátom, nem fogod elhinni.

– Elállt az eső? – kérdezte Szilágyi.

– Az eső még szakad, csak a macska nincs sehol.

– És mondd, kérlek – érdeklődött Szilágyi alig leplezett gúnnyal a hangjában–, te ilyenkor nem szégyelled magad?

Hajmási dühösen kitárta az ablakot.

– Követelem, hogy kelj fel, és győződj meg róla a saját szemeddel, hogy nincs itt semmiféle macska… Jobban mondva – tette hozzá még dühösebben–, már megint itt gubbaszt az a dög.

– Te egy élőlényt dögnek nevezel? Mély emberségre vall ez a mondat!

– Hát minek nevezzem? Már kétszer hiába lementem érte.

– Menj le még egyszer.

– Menj le te.

– Nekem, ha egy állat néma kínlódását látom, kettészakad a szívem.

Hajmási lement. Odafelé ráförmedt a csapos, és megkérdezte, miért mászkál annyit ki meg be. Visszafelé öklével hasba bokszolta az egyik természetjáró, akinek kiloccsantotta császárkörtelikőrjét. Ő azonban újfent üres kézzel lépett a szobába.

– Van macska, vagy nincs macska? – kérdezte kihívó hangon, de tele szájjal Szilágyi, miközben diót evett.

– Most hagyjuk a macskát – nyomkodta a hasát Hajmási. – Megvertek odalent.

– Nem is csodálom. Mit érdemel az ilyen szívtelen alak?

Hajmási megint bosszús lett.

– Te itt döglesz, miközben engem összevernek, és mégis rám fogod, hogy szívtelen vagyok. De mi vagy te? Csak szeretném tudni, hogy állatbarátnak vagy emberbarátnak vallod-e magadat?

– Mind a kettőnek. Ezek nem vagylagos, hanem ikerfogalmak, tehát nem zárják ki, hanem föltételezik egymást, mint Hubert Wolfgang Hilarius vallástörténetében az erény és a bűn. Majd olvasd el a disszertációmat.

– Maradjunk a macskánál. Mi a teendő a te felfogásod szerint?

– Fölhozni a macskát.

– De mire lemegyek, nincs.

– Akkor újra meg kell próbálni.

– Szerinted még hányszor kell átmennem a söntésen?

– Te nagyon érzékeny vagy, és erről csak kertelés nélkül tudok nyilatkozni. Lehetek őszinte?

– Légy.

– Minthogy ez a szánni való macska van is meg nincs is, te egész életedben ezt a lépcsőt fogod járni, és ezen a söntésen fogsz keresztültolakodni, ki meg be… Vannak ilyen típusú emberek.

– Ez borzasztó.

– Bele kell nyugodni.

– És biztos vagy benne, hogy én ilyen típusú ember vagyok?

– Majd olvasd el a disszertációmat. Most megbántottalak?

– Jaj dehogy.

– És lemész a macskáért?

– Hát le.

 

(1937)

 


 

Jegyzetek:

 

1 Örkény István: Elsárgult kéziratok. Kortárs, 23, 1979, 4. 499–526.; újabb kiadása: Örkény István: Novellák. Sajtó alá rend. Háy János, Radnóti Zsuzsa. Budapest, 2002. II.: 397–403. Örkény megjegyzése novellájához: „Macska az esőben című novellámat 1937-ben írtam, egy tizenkét darabból álló ciklus részeként (Szilágyi és Hajmási), amely azonban – három novella kivételével – elveszett a háború forgatagában. A megmaradottakból kettőt már közzétettem, ezt azonban, a harmadikat, hogy a plágium gyanúját se keltsem, mindmáig egy fiók mélyére temettem. Pedig Hemingwayt, akitől sokat fordítottam, és még többet tanultam, csak a háború után ismertem meg. Amikor kötetét levettem a Boulevard Saint-Michel egyik könyvkereskedésének forgó polcáról, elállt a lélegzetem, mert a tartalomjegyzékben szóról szóra az én ifjúkori írásom címére bukkantam: Cat in the Rain. Azon nyomban, a boltban álltomban végigolvastam, gyorsuló szívdobogással, mert nemcsak a cím egyezett, hanem az alaphelyzet is: áll egy macska a szakadó esőben, valaki megszánja, lemegy érte, de mire odaér, a macska nincs sehol. Hemingwaynél kétszer, nálam háromszor ismétlődik a kudarc. Az én ázott macskámat most nem azért teszem közzé, mert – jogilag – harminc év alatt nyilván elévült a plágium, hanem mert a hasonlatosságnál érdekesebbnek látszik az, ami a két írásban különbözik. Hemingway remekében (mely Novellák című kötetében azóta magyarul is megjelent), egy spleenes milliomos-feleség veszi észre a macskát egy tengerparti luxusszálloda ablakából. Lemegy érte, mert unatkozik, a macskát azonban nem találja; visszatér a szobájába, tovább unatkozik, és unalmában sóvárogni kezd egy macska után. Ámde még a sóvárgás örömét sem élvezheti, mert már kopog is a szobalány, és behoz egy macskát, az igazgató tiszteletteljes ajándékát. Hemingway novellája tehát a luxus nyomoráról, a beteljesült vágyak elértéktelenedéséről szól; az én kis írásom – a cím, a helyzet, sőt, néhány párbeszéd kísérteties hasonlósága ellenére – a magam azóta is visszatérő sorskérdését – a mitológiai Sziszüphoszét – érinti, ha csak ujjheggyel is. És nem a Riviérán, hanem a mi »csúnyácska hazánkban«, egy kopott, túlzsúfolt és rossz szagú turistaházban játszódik.”