Tímár Árpád: Lehel Ferenc és a “keresők”

Tímár Árpád

Lehel Ferenc és a „keresõk”

 

A kérdés, hogy kik voltak a „keresők”, hogy mi a jelentése ennek a kifejezésnek, hogy kik használták jellemzésként vagy megbélyegzésként, akkor került a művé­szettörténészek figyelmének előterébe, amikor Passuth Krisztina 1967-ben meg­jelent A Nyolcak festészete című könyvének bevezetésében ezt írta: „1909-ben forradalmi művészcsoport születik nálunk Magyarországon, […] tagjai 1909-től 1911-ig »kere­sők«-nek nevezik magukat.”1

A könyv megjelenése óta eltelt fél évszázad során sok részletkérdés tisztázódott a csoportról és a „keresők”-ről egyaránt, eredményei beépültek a Nyolcakról szóló legújabb szakirodalom összefoglalásának tekin­thető nagy katalógusba, mely a 2010-es jubileumi kiállításra készült.2

Apró, de érdekes adalékok azonban újra és újra előkerülnek, így például említésre érdemes, hogy Lehel Ferenc (1885–1975), a Csontváry-könyvei révén elhíresült művé­szeti író pályafutása során többször belebonyolódott a keresőkkel kapcsolatos viták­ba, értelmezésekbe.

Lehel festőként kezdte pályafutását. 1903–1907 között a budapesti képzőmű­vésze­ti főiskola – akkori nevén Mintarajziskola – növendéke volt, többször megfor­dult a nagy­­bányai művésztelepen is.3 Művészi munkásságából azonban alig ismerünk vala­mit, ko­­rán felhagyott a festéssel, érdeklődése a modern művészet elméleti kérdé­sei felé for­dult.

Első figyelemre méltó írását a Miénk második, 1909-es kiállítása nyomán publi­kálta A Ház című folyóiratban „Az ultramodernek”4 címen. Ez a kiállítás fontos állomása volt a Nyolcak előtörténetének, a tárlatról megjelent beszámolók arról tanús­kodnak, hogy már ekkor igen határozottan – sokak számára irritálóan – megje­lentek azok a törekvések, amelyek utóbb megindokolták a Kernstok-csoport kiválá­sát, önálló szervezetté alakulását.

A támadások élessége, durvasága jól jelzi az elutasított művészek újszerűségét. Komáromi Kacz Endre például „napi sikerre éhes szélhámosok”-nak nevezte a fiata­lokat, „az a hóbort, melyet ők iránynak vallanak, tulajdonképpen divat, melyet egy a bolondok házából kikerült, (de meg nem gyógyult) agy talált ki”.5 A Magyarország kritikusa „förtelmes éretlenségekről”6 beszélt, a Budapesti Hírlap kritikája szerint „egy csapat vendég-ifjú […] a legszörnyűbb ízléstelenséget produkálta. Lépten-nyo­mon durva mázolású, hullaszínű aktok kiabálnak le a falakról, förtelmesen elrútítva az emberi testet.”7

Lehel nyilván ezekre a művészekre utalt, amikor azzal indította cikkét: „Jó ideje már, hogy egy sereg fiatalember teljes őszinteséggel és komolysággal azon fáradozik, avval tölti egész idejét, hogy végül is a műértő közönség gúnykacaját vonja a fejére. Elszántságukat nem lehet már divatszeszélynek nevezni, kitartásukat talán meg kel­lene jutalmazni már legalább avval, hogy megvizsgáljuk, igaz-e az ő ügyük”.

Lehel nem említett neveket,8 konkrét műveket, őt a probléma elméleti megkö­zelítése foglalkoztatta. „A fiatal piktorok azt mondják, hogy ők keresők, a kritikusok meg, hogy dekadensek […] Mennyiben igaz hát az, hogy keresők, és vajon dekaden­sek-e? Mik az ismertetőjelei az egyik művészi állapotnak és mik a másikéi, melyiknek jeleit fogjuk rajtuk megtalálni?”. Lehel válasza ekkor egyértelmű volt, „nem lehetnek ugyanannak a művészi felfogásnak a keresői, amelynek a dekadensei állítólag”. Lehel tehát a fiatalok, a keresők mellé állt, törekvéseiket őszintének tartotta, elutasította, hogy dekadensek lennének s azt a magyarázatot is, hogy csupán a mindenkori diva­tot követik.

Nem Lehel volt persze az első, aki a „keresők” kifejezést leírta, a kiállításról meg­jelent bírálatok szerzői közül többen használták ezt a legmodernebb törekvések követőinek jellemzésekor. Voltak, akik elismerésként pozitív jelentést adtak a kife­jezésnek, s voltak, akik számára az elutasítás, a megbélyegzés eszköze volt. Nyitray József például a fejlődés, a haladás feltételének tekintette a keresést: „meg fog halni az ultramodern művészetnek az a része, mely értelmetlen és logikátlan, s át fog alakulni, végleg le fog szűrődni az a része, mely becsületes keresésnek, kínos töp­rengésnek eredménye. E keresők legtipikusabb példánya Kernstok Károly, az örök izgalomban élő, a magával soha meg nem elégedő (nem megrovás ez, de dicséret), a nyughatatlan újító. Egyre keres, s ebbe nekünk bele kell nyugodnunk”.9

A konzervatív értékrendet képviselő bírálók többsége viszont botrányosnak, fel­há­borítónak tartott mindent, amit a keresők képviseltek. Az Élet című hetilap kriti­kusa szerint: „A »keresők« vásznai előtt állva szinte hajlandó vagyok elhinni, hogy az ízléstelenségek, szertelenségek, a mondvacsinált primitívségek országa szakadt reánk. […] ma nincs olyan lelkiismeretes kritikus, aki a »keresők« munkáját művé­szetnek minősíthesse.”10 Kézdi-Kovács László viszont egyértelműen nevetségesnek próbálta láttatni a modern törekvéseket: „A »keresők« csoportján például a pukka­dásig kacaghatunk. És nevetni fog egész Budapest, mint ahogy Párizsban az Indépendants-kiállításának nevető-kabinetjeiben is egész Párizs a hasát fogta nevet­tében e festett csodaszörnyek láttára. Nevetnénk mi is reggeltől estig, de utóvégre is dühbe gurulunk, mert eszünkbe jut, hogy hiszen most a Nemzeti Szalonban va­gyunk, a művészet hajlékában, s nem a lipótmezei tébolyda külön műcsarnokában. Amit Kernstok és fiatal társai, Márffy, Perlrott Csaba, Czigány Dezső s még néhány »kereső« produkál, az egyszerűen művészi tudatlanság vagy a legrafinírozottabb szenzációhajhászás.” Kézdi-Kovács jól értesültségét fitogtatva még azt is tudni vélte: „hogy Kernstok egy még újabb szecesszió magva lesz, mely a Miénkből kiválik és »Keresők« címe alatt a hazai ultraifjúsággal, művészetünk e fiatal óriásaival, új művészcsoportot fog alakítani.”11

Voltak tehát előzményei Lehel szóhasználatának és elmélkedéseinek. Ő végül is pozitív minősítésként használta a kifejezést, elutasította, hogy a keresőket dekaden­seknek tekintsék, éles ellentétet látott a kettő között, s az ellentétes kifejezéseket ren­dezőelvként használta. Ebben az írásában nem nevezett meg egyetlen művészt sem, de a későbbi fejlemények alapján egyértelmű, hogy a keresőkhöz sorolt Nyolcak, s azon belül elsősorban Kernstok törekvéseivel értett egyet.

A Nyolcak fellépését, az Új képek című kiállítást követően 1910 januárjában, amikor meghirdették a Galilei-Körben tartott Kernstok-előadás12 vitáját, a leendő résztvevők, „ismert műkritikusaink”13 közt Lehel Ferencet is felsorolták. A vitáról szóló beszámolók persze csak nagyon röviden utaltak a felszólalók által mondot­takra, Lehelről csupán annyit írt Az Ujság tudósítása: „Lehel Ferenc Kernstok mű­veiben nem plasztikai, hanem dekoratív ideált lát.”14 Az Egyetértés beszámolója kissé árnyaltabban közvetítette véleményét: „Lehel Ferenc a kernstoki irányban nemcsak a plasztikai, hanem a dekoratív ideált is látja, amit az optikából vett példákkal illusztrál.”15 Lehel tehát ekkor a szimpatizánsok, a támogatók közé tartozott.

Festőként nem volt köze a keresőkhöz, az a kevés, amit ismerünk munkáiból, arról tanúskodik, hogy nem távolodott el utolsó mestere, Ferenczy Károly szemlé­letétől. Feleségét, Lehel Máriát viszont, aki szintén több nyarat töltött Nagybányán, Réti István nevezetes feljegyzésében a „Neók és félneók” közé sorolta.16 Nem alap­talanul, hiszen azok a művek, amelyeket a Nyolcak 1911-es kiállításán vendégként kiál­lított, összhangban voltak a törzstagok törekvéseivel.

Lehel Ferenc részt vett a Nyolcak második kiállítása köré szervezett rendezvé­nye­ken is, „előadást tartott a Galilei-kör tagjainak a Nyolcak törekvéseiről.”17 Szintén egy rövid hírből tudható, hogy a Művészház 1911-es nagy Kernstok-kiállításán tárlat­vezetést tartott: „A Harkányi-Kör Kernstok retrospektív kiállításán vasárnap délelőtt 10 órakor Kernstok Károly művészetét ismertető sétaelőadást rendez, amelyet Lehel Ferenc festőművész tart.”18

Az is a Művészházzal való kapcsolatairól tanúskodik, hogy lapjukban több írása is megjelent. Ekkor is az foglalkoztatta, hogy az új törekvéseket hogyan lehet jelle­mezni, miként lehet megnevezni. A Művészház palotaavató kiállításán kiosztott díjak kapcsán írta: „1904-ben érték el a nagybányaiak és a velük küzdő többi magyar impresszionisták, hogy a Műcsarnokban mint hódítók berendezkedtek s a legérté­kesebb falakat maguk számára lefoglalták. De íme ugyanebben az esztendőben a Párizsban dolgozó fiatal festők megérezték az új művészetnek intuícióját és a következő nyáron, 1905-ben, hazahozták magukkal. […] Azok – akik ezt a két tábort impresszionistáknak, illetőleg neo-, poszt-, antiimpresszionistáknak vagy expresszio­nistáknak nevezik – azt állítják, hogy az egyik a természetet felületesen akarja ábrá­zolni, a másik annak a lényegét hámozza ki. Alig hihető, hogy ez a megkülön­böztetés helyes és valószínűtlen, hogy egy ilyen különbség ekkora kitörésekre ragad­na ellenfeleket.”19 A következő „elméleti” cikkéből azután kiderül, hogy mért nem használta ekkor már a „keresők” kifejezést. „Az impresszionizmus nem kifejező elne­vezés; az antiimperializmusnak pedig – ha ez alatt az őt felváltó iskolát, akiket még stilizálóknak, szintetikusoknak, keresőknek, neoklasszikusoknak is neveznek (csupa merő, értelmetlen elnevezés) – az antiimpresszionizmusnak teljességgel semmi értel­me nincs.”20 Hogy a terminus elutasítása mögött ekkor már a művészi törek­vé­sekben való csalódás is meghúzódott-e, nem tudjuk. De amikor legközelebb szóba kerültek a „keresők”, Lehel véleménye már egyértelmű volt.

A világháború borzalmainak hatására, az összeomlás utáni helyzetben Lehel az egész 19–20. századi modern művészet történetét újraértelmezte. A stílus vált köz­ponti problémájává, így a régi művészet stílusának lerombolása s az új megterem­tésének elmaradása. 1920-ban ezt írta „A »keresők«” című cikkében: „a stílkereső kalan­dor út eltartott egy negyed századig. Ezalatt bejártak futurizmust, kubizmust, szimultanizmust, orfizmust, Blauer Reiterek felfedezték az aktivizmust, szimfonikus festést és az expresszionizmust. […] ám ahelyett, hogy megtalálták volna a stílt, amelyet az utódok átvegyenek tőlük, hát a meglévő stílusukat is elvesztették.”21

Következő cikkének címe már az volt: „Egy művészettörténeti monstredráma”,22 majd ezen a címen könyvet is megjelentetett, összefoglalva elmélkedéseit. Megis­mé­telte, hogy a folyamat lényege „a művészet bomlása”, „a művészet csődje”, „ennek a csődnek utolsó, legizgalmasabb fejezete a »keresők« sorstörténete. A »kere­sők« balsorsa valóban egy kor tragédiája.”23 Lehel csalódásának, kiábrándulá­sának oka a mű­vészek megtorpanása, visszafordulása, az új stílusra való törekvés feladása volt. Név szerint is felsorolta a „megtért” magyar „vezéreket”: Kernstok, Grünwald, Va­szary.24

Néhány kritikát is írt ebben az időben Lehel, legjelentősebb a Márffy Ödön 1921-es tárlatáról szóló bírálat, melyben részletesebben kifejtette, milyen folyama­tokra, milyen változásokra gondolt. „Felületesen nézve e képeket egy kereső művész rendíthetetlen akarata imponálhat, amint […] folytatja az előretörő útját. Az avatott figyelmét azonban nem kerüli el számos kifejezésbeli elváltozás, amelyek sorsdön­tőek és súlyos lelki tusákról tesznek tanúságot. Kétségtelen, hogy az az önbirkózás, amely a legjava keresőket végül is megtérésre bírta, az Márffy lelkében is lefolyt és lényegében ugyanazon eredménnyel. E művészt éppen úgy a naturalizmus felé fordí­totta vissza az expresszionisták nihilizmusa, mint a többi megtértet.”

Minden korábbinál világosabban, egyértelműbben megfogalmazta Lehel, mit tartott a keresők eredeti törekvése lényegének: „A keresők mozgalmának tartalma a lineáris stíl kikristályosítása lett volna. A lineáris stíl nem igazabb, nem tökéletesebb, nem értékesebb a fény-árnyék stílnél, csak más stíl. De az a láng, amely ezt a stílt ki akarta kristályosítani, a legrövidebb idő alatt szerte kialudt és a lineáris stíl a kikristályosodása előtt átadta helyét a fény-árnyéknak.”

Ezt a tézist Lehel egy kiemelkedő mű példáján is demonstrálta: „a tíz év előtt lineárisnak indult stílje teljesen átadta a helyét atmoszferikus témáknak. […] Nagy női aktja […] ez a torzójában klasszikus formatökélyű alak szimbolizálja a megtért kereső eltitkolt lelki viharát. E szivárványszínű bársonyos tónusokba fürösztött kar­csú lány­testen nem látszik, hogy egy hármas csoportképnek volt egyik tagja, amelyet a művész felszabott és átfestett. Sohasem lehet Márffynak megbocsátani, hogy ezt a szörny­tettet elkövette. Ez a kompozíció volt a magyar keresők egyik legmuzeálisabb remeke.”25

A világháború borzalmai, az összeomlás utáni helyzetben Lehel az egész 19.–20. századi művészet történetét „a művészet bomlásaként”, „a művészet csődje”-ként látta, s „ennek a csődnek utolsó, legizgalmasabb fejezete a »keresők« sorstörténete. A »keresők« balsorsa valóban egy kor tragédiája.”26 A csalódás, a kiábrándulás oka a művészek megtorpanása, visszafordulása volt. Név szerint is felsorolta a „megtért” magyar „vezéreket”: Kernstokot, Grünwaldot, Vaszaryt.27

Csontváryt nem sorolta a „keresők” közé,28 teljes joggal egyébként, talán ezért is fordult érdeklődése a háború után az ő művészete felé.

1923-ban újra visszatért a keresők problémaköréhez, könyvsorozatot29 tervezett, ennek azonban csak első kötete jelent meg, Cézanne. A keresők I. címen. Beve­ze­tőjében újra megfogalmazta művészettörténet-koncepciójának alaptézisét: „A kere­sők szerencsétlensége avval kezdődött, hogy atyáik semmi áron nem akartak tudo­mást venni bizonyos vagyonukról. […] Elindultak tehát keresni, s ekkor történt meg velük a szerencsétlenség. Mert ahelyett, hogy valamit találtak volna, hát a meglevő vagyonukat elvesztették a keresésében. – A keresők a 80-as éveket követő nemze­dékek újító művészei voltak: atyáik a naturalisták. Vagyonuk a stíl, amit a natu­ralisták nem akartak se látni, se hallani, míg végre a 70-es években végleg meg is feledkeztek róla. […] A keresők története a legszomorúbb játék, amit az élet kitalálhatott: A nyugati kultúra drámai lezajlásában a 19. század története tölti ki az utolsó felvonást. […] Az utolsó felvonásnak pedig egyik legutolsó, de főleg legmeg­rázóbb jelenete a „keresők” tragédiája. […] Az első keresők hite és lelkesedése rendíthetetlen volt, őszintesége gáncson felül állt. Vállalkozásuk ösztönös lázadás a megsemmisülés ellen, halálvívódás. Hogy a halál győzött, nem egyéni gyarlóságukon múlott. Ők férfiak voltak, kik a kezdődő enyészet korában egyedül képviseltek idea­lizmust. Schizofréniások idealizmusa volt ez, de idealizmus.”30

 


 

Jegyzetek:

 

1 Passuth Krisztina. A Nyolcak festészete. Budapest, 1967. 7.

2 A Nyolcak. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Pécs – Budapest, Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága – MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2010.

3 Réti István kimutatásai szerint 1904, 1906, 1908, 1912 és 1914-ben járt Nagybányán. Réti István: A nagybányai művésztelep. Budapest, 1994. 166–171.

4 Lehel Ferenc: Az ultramodernek. A Ház, 1909. II. évf. 3. sz. 69–70. – újra közölve: „Az utak elváltak”. A magyar képzőművészet új utakat kereső törekvéseinek sajtóvisszhangja. Szöveggyűjtemény. I–III. Gyűjtötte, vál. és szerk. Tímár Árpád. Budapest – Pécs, 2009. II.: 42–43. [továbbiakban: Az utak] Lehel ezt az írását beépítette első könyvébe is: Lehel Ferenc: A művészet bölcselete. Budapest, 1909. 133. (Az ultramodernek című fejezet).

5 Komáromi Kacz Endre: A M.I.É.N.K. II. kiállítása. Az Idő, 1909. február 22. 6–7. – Az utak II.: 29.

6 njl. [Novák József Lajos]: M.I.É.N.K. A Nemzeti Szalon kiállítása. Magyarország, 1909. február 14. 13–14. – Az utak II.: 13–15.

7 A M.I.É.N.K. kiállítása. Budapesti Hirlap, 1909. február 14. 20. – Az utak II.: 10.

8 Lehel egy későbbi írásában konkrétabban megfogalmazta, kikre gondolt: „M.I.É.N.K. néven művészeti egyesület alakult, melyben progresszívek tömörültek. […] a csoportosulás jellegét nevének megfelelően a nagybányai és szolnoki iskola adta. Mindazonáltal a kiállításnak nem volt olyan egységes képe, mint a csoport nevének, mert a tagok közt jelen volt a nyergesújfalusi iskola is, (a „Keresők”),” (Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922. 27.).

9 Yartin [Nyitray József]: A M.I.É.N.K. kiállítása. Az Ujság, 1909. február 15. 63. – Az utak II.: 19.

10 m. [Margitay Ernő]: A MIÉNK kiállítása. Élet, 1909. február 21. I. évf. 8. sz. 266. – Az utak II.: 24.

11 (Kézdi) [Kézdi-Kovács László]: A Miénk új kiállítása. Pesti Hirlap, 1909. február 14. 9–10. – Az Utak II.: 16.

12 Kernstok egyébként nem a „keresők” kifejezést használta, előadásának címe: „A kutató művészet” volt. Nyugat, 1910. január 16. III. évf. 2. sz. 95–99. – Az utak II.: 288–292.

13 Vita a modern művészetről. Egyetértés, 1910. január 13. 13. – Az utak II.: 279–280.

14 Vita a modern művészet fölött. Az Ujság, 1910. január 18. 13. – Az utak II.: 300.

15 Modern művészet. Egyetértés, 1910. január 18. 13. – Az utak II.: 299.

16 Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk. Passuth Krisztina, Szücs György. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2006. 57.

17 Előadás a „Nyolcak”-ról. Világ, 1911. május 10. 13. – Az utak III.: 162.

18 A Kernstok-kiállítás bezárása. Az Ujság, 1911. december 15. 14. – Az utak III.: 286. 2. jegyzet

19 L. F. [Lehel Ferenc]: A Művészház kitüntetett művészei. Uj Művészet, 1913. február, I. évf. 4. sz. 21–24.

20 Lehel Ferenc: Gondolatok az „impresszionizmusról” és „antiimpresszionizmusról”. Uj Művészet, 1913. március, I. évf. 5. sz. 20.

21 Lehel Ferenc: A „keresők”. A Hét, 1920. január 22. XXXI. évf. 4. sz. 59–61.

22 Lehel Ferenc: Egy művészettörténeti monstredráma. A Hét, 1920. május 20. XXXI. évf. 17. sz. 253–255.

23 Lehel Ferenc: A romantikától az ekszpresszióig. [!] Egy művészettörténeti monstredráma. Budapest, 1921. 31.

24 Uo., 49.

25 L. F. [Lehel Ferenc]: Márffy Ödön „Studio”-beli kiállítása. A Hét, 1921. február 10. XXXII. évf. 5. sz. 78. A Lehel által említett „hármas csoportkép” történetét Rockenbauer Zoltán dolgozta fel részletesen (A „három akt”, avagy elveszett-e Márffy Ödön korai fő műve? Művészettörténeti Értesítő, 54. 2005. 309–318.).

26 Lehel Ferenc: A romantikától az ekszpresszióig. 1921. i. m. 31.

27 Uo., 49.

28 „Csontváry nem kívánt dekadens lenni. Ő nem volt »kereső«, legföljebb a világító színeket kereste, amire már senki nem volt kíváncsi.” Lehel Ferenc: Csontváry Tivadar. A posztimpresszionista festés magyar előfutára. Budapest, 1922. 56.

29 Az első kötet belső címoldalával szemben olvasható a tervezet: „A keresők. Négy élettörténet. Cézanne, Gauguin, Van Gogh, A keresők.” Lehel Ferenc: Cézanne. A keresők I. Amicus, 1923. 2.

30 Uo., 5., 8. (A könyv bevezető fejezetének is az a címe: „A keresők”.)