Molnos Péter

Az „áhított zsákmány” és a futni hagyott vad

SZERZEMÉNYEZÉS A KIZÖKKENT IDŐBEN

 

A második világháború vége a Herzog-gyűjtemény örököseit, Herzog Mór Lipót gyermekeit merőben különböző helyzetben találta. A már 1942-ben munkaszol­gá­latra behívott, majd az orosz frontra került Herzog András ekkor már valószínűleg évek óta nem élt. Öccse, Herzog István mindvégig Budapesten maradt, s a legdrá­maibb hónapokat a spanyol nagykövetség védelme alatt álló házban vészelte át. Életét nagy valószínűség szerint annak köszönhette, hogy testvére, András volt fele­ségének új férje, a korábbi – egyébként maga is a Gestapo elől menekülő – kor­mányfő fia, ifjabb Bethlen István gróf a legnagyobb bajban megszervezte számára a védett házba való menekülés lehetőségét. A harmadik örökös, Herzog Erzsébet, férje révén részese volt a második világháború egyik leghíresebb mentőakciójának: ő, vala­mint a Weiss, a Kornfeld, a Mautner és a Chorin család további 22 tagja a Waffen SS-t képviselő Kurt Becher ezredessel kötött megállapodásnak köszönhetően – a Weiss Manfréd művek 25 éves bérleti jogáért cserébe – sértetlenül elhagyhatta az orszá­got, majd Portugá­liában, később pedig az Amerikai Egyesült Államokban tele­pe­dett le.¹

Az elkövetkező néhány esztendő során számos remekmű érkezett vissza a Csánky Dénes által a közeledő front elől Nyugatra szállított vagy a menekülés utolsó hazai állomásán, Szentgotthárdon hagyott műtárgyanyagból. Az egyik első, már 1945 au­gusz­­tusában hazatérő „csomagban” volt Herzog István néhány kimagasló értékű fest­ménye, melyek története kitűnően jellemzi a háború végét követő néhány év izgal­mas, nagy közhaszonnal kecsegtető, ugyanakkor rengeteg enyhébb vagy súlyo­sabb erkölcsi dilemmát is felvető múzeumi és politikai manővereit.

A vagyonától megfosztott, anyagi nehézségekkel küzdő báró augusztus folya­mán informális csatornákon felvetette, hogy a Szentgotthárdról frissen visszatért képei közül néhányat értékesíteni kíván. Több gyűjtővel tárgyalt, de az általuk kínált sze­mér­metlenül alacsony árat nem volt hajlandó elfogadni. Egy, a Szép­mű­vészeti Múze­um Irattárában őrzött, 1945. szeptember 4-én írt hivatalos emlékeztető szövege szerint „ekkor merült fel a gondolat, hogy gyűjteményének egyes darabjait a múze­um részére kellene megvásárolni”.² Az intézmény feltűnően jól értesült, a gyűjtőkkel kitűnő kapcsolatot ápoló restaurátora, Varjú Domokos augusz­tus 22-én eladási megbízást kért és kapott Herzogtól, s ezzel felszerelkezve elkezdődhetett a nagy terv gyakorlati kivitelezése.³ A múzeum frissen kinevezett igazgatója, Genthon István nyeregben érezhette magát, hiszen a kért vételárat az új kormány pénzügym­nisztere egyetlen pillanat alatt előteremtette. Ez a szokatlan gyorsaság nem volt véletlen: az az Oltványi Imre állt ekkor a minisztérium élén, aki több művészeti monográfia szerzőjeként, a Magyar Művészet című folyóirat 1935–1938 között felelős szerkesz­tőjeként, és nem utolsósorban nagy tapasztalatú műgyűjtőként pontosan tudta, hogy egyszeri és megismételhetetlen lehetőséget kínált fel nekik a magyar történelem aktuális fordulata. Genthon levelet írt Olt­ványinak, amelyben röviden összefoglalta a helyzetet: „Arról van szó, hogy az egyik Herzog báró képeit el akarja adni s rövid opciót adott rá. Greco, Goya, Renoir, Monet, Magnasco stb. vásznairól van szó, mint tudod. Az árak mérsé­keltnek látszanak, a nemzetközi műpiachoz képest komi­kusan alacsonyak. Nem kérek Tőled mást, csak azt, hogy tisztelj meg a hivatalban pénteken vagy szomba­ton délelőtt öt percre, megnézni az áhított zsákmányt. Tu­dom, hogy ebben az esetben Nálad nyert ügye van a múzeumnak.”⁴

Oltványi a képek megszemlélése után azonnal, még augusztus 17-én ígéretet tett az összeg előteremtésére, amelyet Herzog – jogosan tartva az egekbe szökő inflá­ciótól – 650 darab 20 frankos Napóleon-aranyban kötött ki. Az alku szerint Greco Apostolfeje 300,⁵ Isenbrant háromrészes oltárképe 250,⁶ valamint Monet Bárkák⁷ és Renoir Leányfej⁸ című képe 50–50 Napóleon-aranyért került volna a Szépművészeti Múzeum tulajdonába.⁹ Az árak – Genthon kifejező szavaival szólva – valóban komi­kusan alacsonyak voltak, sőt mélyen alulmúlták a Herzog Mór Lipót által annak idején kifizetett összegeket – nem annyira a képek valós értékét, inkább a különleges történelmi szituációt és az eladó kiszolgáltatottságát jellemezték. A manapság jócs­kán 10 millió eurónál többet érő Monet-festményért kért 50 Napó­leon-arany mai áron megközelítőleg 4 millió forintnak felelne meg. Ennek Herzog Mór Lipót az 1912-es vásárlás során több mint az ötszörösét fizette ki.¹⁰

Az üzlet nyélbe ütése elől látszólag minden akadály elhárult, de az utolsó pilla­natban valami mégis közbejött: mikor augusztus 22-én délelőtt 10 órakor a múzeum megbízottai, Varjú Domokos és Farkas Zoltán felkeresték a lakásán Herzog Istvánt, meglepve szembesültek azzal, hogy az eladó addig nem hajlandó aláírni az aranyak átvételéről szóló nyugtát, „amíg a Pénzügyminisztertől mentesítést nem kap a későb­bi rendelkezés folytán esetleg bevallandó és beszolgáltatandó Napóleon-aranyakra”.¹¹ Herzog látszólagos akadékoskodása – ismerve az előzményeket, család­ja alig egy évvel korábbi teljes állami kisemmizésének történetét, valamint az arany kötelező bejelentéséről és beszolgáltatásáról szóló aktuális pletykákat és cikkeket – teljesen érthető volt, ám a múzeum emberei nem voltak hajlandók kompromisszum­ra.¹² Figyel­meztették őt, hogy utólagos feltételeket nincs módjuk teljesíteni, a kial­kudott vételárat letétbe helyezik, és ezzel egy időben kérni fogják a festmények tulajdon­jogának bírói rendezését. Herzog nem engedett a nyomásnak, így augusztus 29-én lejárt az általa megadott vételi opció: az üzlet, a Szépművészeti Múzeum törté­netének egyik legnagyobb szerzeményezése látszólag kútba esett. Két nappal később a bárót minden bizonnyal évtizedek óta jól ismerő muzeológus, Meller Simon is beszállt a puhítási kísérletbe: elment a gyűjtő lakására, és közösen megjelentek a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának irodájában. Genthon nyomatékosan közöl­te Herzoggal, hogy „az eladott festményeket állami tulajdonnak tekinti, és hogy vonakodása esetén a vételárat letétbe fogja helyezni és pert indít a tulajdonjog meg­állapítása végett”.¹³ A fenyegetés egyelőre nem használt, Herzog István ez alka­lom­mal is megtagadta a pénz átvételét.

Genthon szeptember 5-én a Közalapítványi Ügyigazgatósághoz, a Szép­mű­vészeti Múzeum jogi képviselőjéhez fordult, amelynek főügyésze, dr. Abaffy Gyu­la már másnap levelet írt Herzog Istvánnak. Közölte vele, hogy jogi értel­me­zésük szerint a kérdéses képek már a múzeum tulajdonát képezik, és ezen sem­mit sem változtat, hogy a kialkudott vételárat az eladó nem volt hajlandó átvenni. Elő­irányozta, hogy ha Herzog szeptember 7-én délután 2 óráig sem venné át a 650 Napóleon-aranyat, akkor azokat a Magyar Nemzeti Bankban fogják letétbe helyezni.¹⁴

A levél tartalmazott egy rövid, fenyegetésnek is értelmezhető kitételt,¹⁵ amelyen Herzog István minden bizonnyal alaposan elgondolkodott: feladta eredeti szándékát, és a kért biztosíték nélkül is rábólintott a megállapodásra. Szeptember 20-án nyugta ellenében átvette a festményeiért járó 650 aranyat a Szépművészeti Múzeum igazga­tó­ságától, s így „a képeladás ügye minden formának megfelelő törvényes befejezést nyert”.¹⁶

Genthon méltán volt elégedett, hiszen a múzeum történetének egyik, ha nem a legjobb üzletét kötötte meg, alig pár hónappal a világégés után. Rövid levélben be­számolt Oltványinak az ügy megnyugtató lezárásáról, megköszönte a miniszter hatha­tós támogatását, és a reményteli jövőt is felvillantotta: „Az az érzésem, hogy amíg a múzeumnak ily nagyvonalú, biztos ízlésű és gyorsan cselekvő pártfogói van­nak, bizalommal tekinthet a jövője elé, bármily nagy sebek is érték a közel­múlt­ban.”¹⁷

A Herzog-kollekció maradványa azonban még számos potenciális „zsákmányt” rejtett, így Genthon – egy vérbeli gyűjtő elszántságával – tovább ütötte a vasat: az elsőként kiválasztott képek mellé még kettőt igyekezett becserkészni a Szentgott­hárdról visszahozott műtárgyak közül. Goya Ivók¹⁸ és Courbet Forrásnál¹⁹ című képének 500, illetve 50 Napóleon-aranyra rúgó árát a korszak egyik hirtelen fele­melkedő, ellentmondásos megítélésű politikusától, dr. Balogh István államtitkártól próbálta kijárni, aki Oltványihoz hasonlóan akkorra már műgyűjtőként is hírnevet szerzett.²⁰ Genthon 1945. augusztus 30-án megírt levele azonban nem hozott ered­ményt: az akkoriban még eredeti, ma már csupán egy későbbi utánzatnak tartott Goya-kép kisiklott a kezei közül, és hamarosan elhagyta Magyarországot, míg a Courbet-festmény csupán évekkel később, rendőrségi és jogi eszközök bevetése árán került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. A megszerzés módja ekkor már korántsem volt annyira bravúros, mint az első üzlet alkalmával: az egyre keményedő diktatúra keretei között a politika a korábbi évekkel ellentétben a jog és a gentleman agreement helyett a nyers erőt vetette be a szerzeményezés folyamán.

Az új módszer egyik alappillére egy abszurd szabály következetes érvényesítése volt: a holokausztot túlélő, nem egy esetben súlyos anyagi nehézségekkel küzdő zsidó gyűjtőknek tetemes, a művek értékének tíz százalékát kitevő vámot és egyéb illetéket kellett fizetniük azon műtárgyak után, amelyeket tőlük a magyar hatóságok 1944 májusa és júniusa között elkoboztak, majd a front elől Nyugatra szállítottak. A szerencsésen megmenekült és az ún. ezüstvonattal Budapestre visszahozott tulaj­do­naikat tehát csak akkor kaphatták meg, ha lerótták ezt a tartozást, ellenkező eset­ben a műveket a Vámhivatal, illetve a Magyar Államrendőrség a „hazahozatali illeték” fejében kíméletlenül lefoglalta és zárolta. Ez történt Herzog István egy sor képével, többek között El Greco Krisztust megfosztják a ruháitól,²¹ Zurbarán Szent András,²² Vivarini Madonna szentekkel²³, Ribot Csendélet²⁴ és Courbet Forrás²⁵ című festményével.²⁶ A már 1947 májusában hivatalosan Herzognak ítélt művek kö­zül kettőt, Koninck Tájképét²⁷ és Zurbarán Szent Andrását Herzog István (illetve hivatalos gondnoka, Herzog Istvánné) 1947. július 17-én több mint 6 ezer forint illeték és becslési díj befizetése ellenében visszakaphatta.²⁸ E művek sorsa sem került azonban nyugvópontra, ugyanis Herzog Istvánnét 1948 végén „fizetési eszközökkel elkövetett visszaélés” bűntette, pontosabban műtárgyak csempészése miatt eljárás alá vonták,²⁹ négy festményét pedig bűnjelként lefoglalták.³⁰ Ez az epizód jelentette a krimibe illő kacskaringós történet utolsó fejezetének nyitányát: Zurbarán, Vivarini, Courbet és Ribot említett festményei a gazdasági rendőrség letétjeként 1948. novem­ber 2-án újra a Szépművészeti Múzeumba kerültek,³¹ ahol 1951-re – már Oltványi Imre igazgatósága alatt – valamennyit leltárba vették.³²

A gyűjtemény darabjainak külföldre csempészése néhány esetben sikerrel járt, s akadt olyan eset is, amikor egy-egy kapitális mű engedéllyel hagyta el Magyar­orszá­got. E kivételes darabok közé tartozott Gauguin Csendélet Laval portréjával című festménye,³³ amely több, egykor Herzog András gyűjteményéhez tartozó re­mek­művel együtt 1947 április végén érkezett haza Münchenből. A fennmaradt bon­tási jegyző­könyvek tanúsága szerint április 25-én kerültek sorra azok a ládák, amelyek a legnagyobb értékeket rejtették. A köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művé­szeti alkotások miniszteri biztosának hivatalában, a Dózsa György út 41.-ben lezaj­lott eseményen többek között a miniszteri biztosként heroikus munkát végző Jeszenszky Sándor, valamint a Szépművészeti Múzeumot képviselő Genthon István, Pigler An­dor, Garas Klára és Farkas Zoltán vett részt.³⁴ A „II. U. 77.” jelzésű, 30 kg tömegű ládából El Greco Olajfák hegyén című képe került elő,³⁵ míg a „II. U. 76.” feliratot viselőből Herzog András kollekciójának olyan kivételes koronái, mint Greco Szent András kereszttel,³⁶ Corot Margarétás hölgy,³⁷ Nicolas Maes Női arckép és Gauguin Csendélet Laval portréjával című alkotása. Az utóbbi, a „vakkeret mentén behorpad­va, egyébként sértetlen” állapotban előkerült festmény alig egy esztendeig tartó há­nyattatása az Andrássy úti palotából a budafoki sziklapincén, a politikai rendőrség svábhegyi villáján, a Szépművészeti Múzeum alagsorában lévő „rókalyukon”, a fedet­len Hangya-teherautó platóján, a pannonhalmi apátság pincéjén, a szentgott­hár­di cisz­tercita apátság óvóhelyén, az osztrák állomások között kavargó vasúti vago­non át az amerikai csapatok müncheni központi gyűjtőraktáráig, a Central Collecting Pointig tartott, ahonnan közel két év múlva tért vissza Budapestre.³⁸

A „vámkártya” kijátszása természetesen a Herzog Andrást képviselő exfeleség, ifjabb Bethlen Istvánné ellen is megtörtént: a külföldről visszatért festmények csak úgy kerülhettek a jogos örökösök birtokába, ha lerótták a hazaszállítás költségeit és a tíz-százalékos illetéket. Ezt a hatóságok 31 661 forintban állapították meg, amely­nek pénzbeli kiegyenlítésére a családnak feltehetően nem sok esélye volt. A kiutat a gyűjtemény egyik darabjának beáldozása jelentette: az örökösöket képviselő Oppler Emil ügyvéd a Szépművészeti Múzeum javára felajánlotta Chardin Pulyka­csendélet című festményét,³⁹ amelyet Genthon javaslatára – némi huzavona után – a pénzü­gyminiszter elfogadott. Az így létrejött megegyezésnek köszönhetően 1948. július 7-én Oppler átvehette Gauguin Csendélet Laval portréjával című alkotását, s egy­idejűleg elfogadta, hogy „a festmény további intézkedésig az ország területéről ki nem vihető”.⁴⁰

Nem meglepő, hogy az új viszonyok között a család a festmény eladása mellett döntött, hiszen a munkaszolgálat idején elpusztult András nővére és annak férje, Weiss Alfonz – akit sógora a végrendeletében vagyonának és gyermekeinek gondno­kául is kijelölt – ekkor már évek óta külföldön élt, s a család itthon maradt tagjai is a mielőbbi költözést tervezték. Az ügyvédnek átadott festmény hamarosan Herzog András egykori feleségéhez, ifj. Bethlen Istvánnéhoz került, aki Donáth Pált bízta meg az eladással. A neves, évekig Párizsban élő műkereskedő még júliusban felkereste a Szépművészeti Múzeum igazgatóját, hogy a Gauguin-képhez kiviteli engedélyt sze­rezzen. Genthon az ügy kényes voltára, a várható hírlapi támadásokra hivatkozva Bó­ka László államtitkárhoz fordult, miközben maga érezhetően az engedély mega­dása mellett érvelt.⁴¹ Hangsúlyozta, hogy a „Szépművészeti Múzeumnak két Gauguin-­képe van, melyek közül az egyik – Fekete sertések – a mestert sokkal jobban repre­zentálja”. Az igazgató azt is fontosnak tartotta közölni, hogy „a vevő minden­ben a törvényes rendelkezésekhez óhajtja tartani magát, a valutát a Nemzeti Bank pénz­tárába befizeti s a szokásos illetékeket kiegyenlíti”, de mindennek ellenére azt is lerögzítette, hogy az engedélyt csak abban az esetben hajlandó megadni, ha a felettes hatóság erre felhatalmazza.

A minisztérium válasza már másnap, augusztus 3-án megérkezett, amelyben Bóka a múzeumi szakvélemény alapján és a „valutapolitikai érdekek” figyelembevételével nem emelt kifogást a kiviteli engedély megadása ellen.⁴² A festmény a fennmaradt források tanúsága szerint szeptember elején – valószínűleg Donáth Pál közre­mű­ködésével – átlépte a határt, szinte pontosan abban az időben, amikor a Herzog család utolsó otthon maradt tagjai, a kép egykori tulajdonosának leányai és édesany­juk végleg elhagyták hazájukat.

 

---

 

Jegyzetek:

 

1 Kugyela Ákos: A Weiss Manfréd konszerntől a Rákosi Mátyás Művekig: egy családi vagyon végnapjai. Archívnet. XX. századi történeti források, 2004/6.

2 Genthon István és Varjú Domokos által aláírt „Pro memoria”, 1945. szeptember 4., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

3 Az augusztus 22-én kelt, augusztus 30-ig érvényes megbízólevél szeptember 5-én készített másolata, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945. Az alább felsorolt képeken kívül a megbízólevélen szerepelt még Magnasco Tájképe 30, Van Coelen Női arcképe 25 és Goya Ivók című festménye 500 Napóleon-aranyért.

4 Genthon István keltezetlen levélfogalmazványa Oltványi Imre pénzügyminiszternek, 1945. augusztus, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 204/1945.

5 El Greco: Szent Jakab apostol (Tanulmányfej), 1600 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9048.

6 Adriaen Isenbrant: Krisztus a kereszten Szent Andrással, Szent Mihály arkangyallal és Assisi Szent Ferenccel, 1510 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9047/a; Adriaen Isenbrant: Keresztelő Szent János (az oltár bal szárnya), 1530-as évek. Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 9047/b; Adriaen Isenbrant: Szent Jeromos (az oltár jobb szárnya). Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9047/c.

7 Claude Monet: Három halászhajó (Bárkák), 1886. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 436. B.

8 Pierre-Auguste Renoir: Leány mellképe (Leányfej), 1892 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 435. B.

9 A Herzog István által adott megbízólevél egyik másolati példányán a festmények mellé beírták a pengőben számolt árakat is. Eszerint a Renoir- és a Monet-kép 1–1 millió, a háromrészes Isenbrant-oltár 5 millió, míg a Greco-festmény 6 millió pengős áron szerepelt az értékelésben. Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

10 A képet Herzog Mór Lipót 1912. augusztus 22-én vásárolta 14 ezer svájci frankért a frankfurti Kunstverein kiállításán. Géber Antal: Magyar műgyűjtők. I–II. Gépirat. Szépművészeti Múzeum Könyvtára. Szerk. Tóth Melinda. Budapest, 1970. 282.

11 Ld.: 2. jegyzet.

12 „a kormány elrendeli még a valuták és az arany kötelező bejelentését, az átvételi árfolyam megállapítása után pedig a beszolgáltatást is. Az új rendelet megjelenése után annak végrehajtását a legnagyobb szigorral fogják keresztülvinni.” Megszűnik a szabad valuta- és aranyforgalom. Népszava, 1945. augusztus 24. 3.

13 Ld.: 2. jegyzet.

14 Dr. Abaffy Gyula levele Herzog Istvánnak (másolat), 1945. szeptember 6., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

15 „Ha tehát a szolgáltatás meghiúsulna, például a szolgáltatás tárgya megsemmisülne, elveszne, azt elkoboznák, lefoglalnák stb., ez báró úr kára lenne.” Ld.: 10. jegyzet.

16 Genthon István levele a Közalapítványi Ügyigazgatóságnak, 1945. szeptember 21., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 237/1945.

17 Genthon István dátum nélküli levélfogalmazványa Oltványi Imrének, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 237/1945.

18 A jelenleg az amerikai Raleigh-ban, a North Carolina Museum of Artban őrzött művet ma már csupán Goya stílusában, ám legalább két évtizeddel a mester halála után, 1850 körül készült alkotásként tartják nyilván.

19 Gustave Courbet: A fouras-i forrás, 1863. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 458. B.

20 Genthon István levele dr. Balogh Istvánnak, 1945. augusztus 30., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 213/1945.

21 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.747.

22 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.749.

23 A korábban Vivarini munkájának tartott képet ma már Giovanni Battista da Udine alkotásaként tartják nyilván. Madonna és gyermeke Keresztelő Szent Jánossal és Szent Jeromossal, 1493–1503 között. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.748.

24 Théodule Ribot: Megkopasztott szárnyas, 1875 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 457. B.

25 Ld.: 19. jegyzet.

26 A gondnokság alatt lévő Herzog István műtárgyai. Veszélyeztetett magángyűjtemények miniszteri biztosa iratai, MNL Országos Levéltára, XIX-I-13-9. dosszié-1949.

27 The Agnes Etherington Art Centre, Kingston.

28 Átvételi jegyzőkönyv, 1947. július 17., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 329/1947.

29 A vádiratban szereplő pontos törvényi hely: 1922. évi XXVI. törvénycikk 1. § 3. pont.

30 A budapesti államügyészség átirata a Szépművészeti Múzeumnak, 1949. február 15., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 109/1949.

31 Átvételi elismervény, 1948. november 2., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 410/1948.

32 Szépművészeti Múzeum, Irattár, 329/947; 12/1949; 109/1949.

33 A kép mai őrzési helyéig, az Indianapolis Museum of Art gyűjteményéig vezető izgalmas útról: Topor Tünde: Gauguin a ládában. Egy kép útja, avagy hogyan került Gauguin Csendélet Laval profiljával című képe Budapestről a Herzog-palotából Indianapolisba. Artmagazin, 2, 2004, 2. 14–16.

34 „1947. évi április hó 25-i bontás eredménye”, 1947. április 25., Elhurcolt javak kormánybiztosságának iratai, MNL Országos Levéltára, XIX-I-12-538/1947, 3.

35 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 51.2827.

36 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 51.800.

37 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 501.B.

38 A Nyugatra vitt művek sorsáról ld.: Farkas Kornél: Műtárgymozgások 1938–1945. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum a második világháborúban. Szerk. Pál Lajos, Századok Füzetek, 5. Budapest, 2009. 59–104.

39 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 8898.

40 Átvételi jegyzőkönyv, 1948. július 7. Szépművészeti Múzeum, Irattár, 234/1948.

41 Genthon István levélfogalmazványa dr. Bóka László államtitkárnak, 1948. augusztus 2., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 300/1948.

42 Dr. Bóka László levele Genthon Istvánnak, 1948. augusztus 3. (másolat), Szépművészeti Múzeum, Irattár, 300/1948.